Fogalmunk sincs, mikor és hogyan utazhatunk legközelebb, így most road movie-kkal vigasztalódunk. Szubjektív összeállításunkban fejben utazáshoz ajánlunk néhány érzelmes filmet, amelyek kiállták az idő próbáját.
Ha jobban belegondolunk
a vándorlás egyidős az emberiséggel, afféle evolúciós törvényszerűség
– annak idején Wim Wenders hívta fel erre a kritikusok figyelmét amikor kedvenc műfajáról, a road movie-ról kérdezték (tőle is ajánlunk természetesen). Nem csoda, ha még a mostani szigorúan őrzött Európában is feltör bennünk a mindennél erősebb vágy, hogy útra keljünk. Nemhogy erre nincs most lehetőség, de még azt sem tudjuk, hogy a mozik mikor nyithatnak, nem is beszélve az egyre jobban kitolódó bemutatók dátumairól.
Természetesen a mozgás, a lendület szabadsága mélyen kódolt a művészetekben is, a Lascaux-i barlangrajzoktól kezdve, az Odüsszeián, vagy Kerouacon át a mozgóképes toposzokig. A helyváltoztatás igénye olyannyira alapvető a filmekben, krimikben, westernekben, melodrámákban egyaránt, hogy már fel sem tűnik egy autósjelenet, egy repülőút, vagy egy rakétakilövés: legfeljebb mostanában, az elvágyódás korában.
A road moviek, akárcsak a többi film, akkor válnak érdekessé, ha hősei megállíthatatlanok és nem csak térbeli, de spirituális kalandokat is átélnek. A műfaj a legtöbb rendezőt megihlette a hőskortól napjainkig, Amerikát keresztül-kasul szelő filmek hosszú sora született meg a Szelíd motorosoktól kezdve az (éppen most) áprilisra ígért Oscar-gyanús A nomádok földjéig. A kinyíló tájélmény mellett ezekben a filmekben az önkeresés, a sodródás, a megválaszolhatatlan kérdések sokasága, és végső soron a szabadság keresése a közös pont.
Az átmeneti megpihenésekkel megtört kényszerű mozgás.
Válogatásunkban olyan érzelmes és költői road moviekat ajánlunk, amelyeket elsősorban nagyvásznon, moziban, jó esetben restaurálva illene megnéznünk, de addig is fellelhetőek az internet különféle zugaiban.
Itáliai utazás - Roberto Rosselini, 1954.
Roberto Rossellini az 1950-es években négy filmet készített felesége, Ingrid Bergman főszereplésével, a ciklus méltán leghíresebb darabja az Itáliai utazás. A nem hagyományos szerelmi drámában egy angol házaspár utazik dél-Olaszországba, egészen pontosan Nápolyban, Pompejiben és Caprin játszódik a történet.
A fekete-fehér képsorokon is megdöbbentő látványt nyújt a Vezúv, sőt egy kirándulás alkalmából a füstölgő lávatörmelék közvetlen közelébe is eljut a kamera.
Ingrid Bergman lenyűgöző alakítása során jégcsap-szerű idegenséggel bolyong a nápolyi múzeumokban, vagy az elegáns villában. A vulkáni kráter közelében a házaspár rég elfojtott csalódottsága is felszínre tör és néznünk kell, ahogy fokozatosan elhidegülnek egymástól - míg egy rituális utcai felvonulás döntésre nem kényszeríti őket. Bár Rosselini nevéhez a neorealizmust társítjuk, ebben a filmjében mégis gyökeresen új útra lép. Nem csoda, hogy a bemutató idején értetlenül fogadta a közönség, mára viszont a rendező egyik legjelentősebb alkotásának, sőt a modern filmművészet korai mérföldkövének számít az Itáliai utazás. Már akkor a belülről elidegenedett embert ábrázolta, amikor még a fogalom is ismeretlen volt.
Foglalkozása: riporter – Michelangelo Antonioni, 1975.
Antonioni utolsó, igazán nagy filmje egy meg nem nevezett afrikai országban (valószínűleg Csádban) játszódik Jack Nicholson és Maria Schneider főszereplésével. Nicholson megfáradt, kiégett tévériportert alakít, aki háborús konfliktusokról tudósít. Amikor egy sivár szállodai szobában holtan talál egy üzletembert hirtelen ötlettől vezérelve személyazonosságot cserél vele: abban reménykedik, hogy új életet kezdhet, hiszen a sajátjából tökéletesen elege van. A halott ember határidőnaplóját követve kel útra, Münchenbe, Barcelonába, Londonba megy, az útja során pedig mindig felbukkan egy titokzatos nőalak (kiléte nem kap pontos magyarázatot).
A főhősnek ugyan sikerül megszabadulnia előző életétől, a kísérlet végül mégis halálos kimenetelűvé válik.
A fordulatos thrillernek hangzó történet inkább rezignált titokzatosságával és a hallgatás perceivel teremt kivételes atmoszférát, lassú beállításai közül a hétperces zárójelenet vált igazán klasszikussá, mert vágás nélkül változik meg benne a hely és az idő (a hétperces beállítást tizenegy napon keresztül forgatták egy külön erre a célra épített díszletben). Mint mindig, Antonionit az élet értelme, az identitás, az emlékezet kérdései foglalkoztatják, a főhős individuális válsága érdekli. Ebben a filmjében a személyiségcserével játszik el, a szimbolikus befejezés pedig nem hagy kétséget a teljesen kudarcra ítélt kísérlet előtt.
Párizs, Texas – Wim Wenders, 1985.
Wim Wenders legemlékezetesebb Amerika-filmje érdekes módon Európában aratott hatalmas sikert, a Cannes-i Filmfesztiválon 1984-ben Arany Pálma díjjal ismerték el (Hollywood jószerivel elment mellette). Ritkán fordul elő, hogy egyszerre ünnepeljen közönség és szakma, de a Párizs, Texas esetében ez történt. Wenderst kikiáltották az „új érzékenység” rendezőjének, aki megteremti a szintézist az amerikai mozi és az európai film között. Akkor és ott ez úgy is tűnt, de következő filmje, már a nagyon is európai Berlin felett az ég lett.
Egy család széthullása kísért a történetben, egy reménytelenül nagy szerelem üvegszilánkjain egyensúlyozunk.
Wenders a lassan hömpölygő filmidőre és a titok-dramaturgiára épít, végig fenntartva a feszültséget, még a sokadik nézésre is. A történet szerint Travis (Harry Dean Stanton) az apa nyomtalanul eltűnt, de visszatér, hogy megkeresse családját, Jane-t (Nastassja Kinski) és kisfiukat. A jelenetek többsége útközben zajlik, a vadnyugati táj és az amerikai vidék jellegzetes képei érzékeltetik a hatalmas távolságokat, az autóból prérik, repülőterek, motelek, benzinkutak, óriásplakátok tűnnek fel: egy másik világ nosztalgiája a texasi pusztaságban.
Hervadó virágok – Jim Jarmush, 2005.
Jim Jarmusch egyik kedvenc műfaja a road movie, az életmű kitűntetett darabja a Hervadó virágok, amely szintén Cannes-ban nyert nagyot, a Zsűri nagydíjával távozott 2005-ben. A rendezőre amúgy is jellemző epizodikus szerkesztés, sodródással egybekötött önkeresés és lírai merengés iskolapéldája a film, a főszerepben Bill Murray-vel. Irányt vesztett idősödő emberként botladozik élete egyik legjobb alakításában: fiát keresi, miközben régi barátnőit (rájuk utal a cím) látogatja újra szerte Amerikában. Az epizódszerepekben olyan nagyszerű színészeket látunk, mint Frances Conroy, Jessica Lange, Sharon Stone, Tilda Swinton vagy Julie Delpy.
A Hervadó virágok csendes film, az elmúlás filmje.
Semmiféle fejlődéstörténet nem bontakozik ki benne, a rejtélyekre nem derül fény, mégis tűpontos keresztmetszet az amerikai középosztályról. Jarmusch ezúttal is mélyen emberi filmet készített, és megértő humorral képes egyensúlyozni a fikció és a realizmus határán.
A távolság íze – Wong Kar-Wai, 2008.
Wong Kar-Wai első amerikai filmje meglehetősen érzelmesre sikerült, mégis a legjobb értelemben amerikai. Az elveszett szerelmet sirató, visszafogottan szenvedélyes, már-már filozofikus szerelmi történet tiszteletben tartja az amerikai hagyományokat: könnyen befogadható, képi világa impulzív, mégsem zaklatott. A Norah Jones (mélabús dalai is megszólalnak) és Jude Law főszereplésével készült road movie epizód-szerűen építkezik, mellettük olyan színészek alakításai teszik felejthetetlenné, mint Rachel Weisz, David Strathairn vagy Natalie Portman.
A hongkongi rendező ezúttal sem tagadja meg magát, most is alaptémáit boncolgatja: a szakítás és a kötődés, a kilépés és a visszatérés ciklikusságát,
az idő elbeszélésének lehetőségeit firtatja.
A road movie zsánere jó lehetőség ad a szerelmi bánat belső feszítése és az utazás kinyíló tereinek összekapcsolására. A klasszikus fejlődéstörténetben a főhős kitör a New York-hoz kötődő emlékeiből, éjszakai rituális áfonyatortaevését Tenesse, majd Memphis és a nevadai sivatag kaszinójában átélt kalandok váltják fel. Wong Kar-Wai nagy találmánya egyszerű, mégis ettől működik a film: afféle ellen-Odüsszeiaként megcseréli a szerepeket - a nő utazik és a férfi várja.