Szabolcs, neked és Vékes Csaba forgatókönyvíró-rendezőnek volt már egy közös munkátok, a Szuperapu (2019) című rövidfilm. Az egyfajta előtanulmány volt a Szia, Életem!-hez?

Thuróczy Szabolcs: Igen, ez egy kisfilm volt, amiben egy bűnöző apa, amikor letartóztatják, elhiteti a gyerekével, hogy ő egy szuperhős, és azért megy el a rendőrökkel, hogy segítsen nekik. Ezt így nem raktam teljesen össze magamnak eddig, de valószínű, hogy Csabának ez tényleg egyfajta előtanulmány volt.

Lehet, hogy ez furcsa kérdés, de mindig elgondolkodom azon, hogy az adott filmben a színész mennyire örül annak a névnek, amit a szereplő kapott, mennyire tud azonosulni vele…

T.SZ.: A Keserű Barna mint olyan, nem egy problémás név, könnyű mondani, és szerintem kifejezetten illett ehhez a valóban megkeseredett alakhoz, ahogy a Keserű Samu is egy remek név – de nem annyira jó, mint a Momó (a szerk. – ez a gyerekfőszereplő, Pásztor-Várady Mór beceneve).

Neked részed volt a szereplőválogatásban Momo esetében? Voltak esetleg közös próbafelvételek?

T.SZ.: Momót úgy 200 gyerek közül választották ki, de szerintem ő ezen nem nagyon izgult, mert szerintem úgyis tudta, hogy ő lesz a kiválasztott. Nekem nem volt részem a válogatásban, én már csak akkor léptem be a képbe, amikor megvolt a szereplő. Vele Balázs Ági dolgozott, aki rengeteget foglalkozott vele, nagyon sokat próbáltak, és őt így már „készen” kaptam meg. Momóval aztán úgy 40 másodperc alatt egymásra hangolódtunk. Utána aztán lehet, hogy nagyon unt és sokat bosszantottam, de nagyon jó volt a közös munka.

Momo, milyen hosszú szöveget kellett megtanulnod egyszerre, és hogyan bírtad ezt a tanulást?

Pásztor-Várady Mór: Arra már nem emlékszem, milyen hosszúak voltak a szövegek, csak arra, hogy mindig könnyebb volt párbeszédet tanulni, mintha csak én beszéltem. Amikor párbeszéd volt, akkor az, akivel éppen beszéltem, mindig tudott valahogy segíteni.

T.SZ.: Azért voltak olyan jók a párbeszédek Momóval, mert ő azokat mindig magára formálta. Bár a szövegek nagyon jól voltak megírva, azért általában megkérdezték tőle, hogy te hogyan mondanád ezt, Momo, és akkor annak megfelelően átírták a mondatokat. Ő rendszerint leegyszerűsítette a mondanivalót, és most is mindig az egyszerűbb volt a jobb megoldás, a sallangmentesebb verzió. Az ebből eredő természetesség a film legnagyobb erénye. Vékes Csabának van két gyereke, egy csomó minden már ott lecsiszolódott nála.

P.V.M: Egy mondat azért szerintem benne maradt a filmben, amit egy kisgyerek nem mondana, amikor azt mondom, hogy „Nem hiszem, hogy ez jót tenne a szervezetemnek!” - ez végül azért maradt a filmben, mert nem tudtam jobbat kitalálni.

Milyen két rendezővel dolgozni egyszerre, nem volt ebből kavarodás?

T.Sz.: Nem volt semmi gond ezzel. Sem Vékes Csabának, sem Rohonyi Gábornak nem olyan magas az egó szintje, hogy ez akadályozná a közös munkát. Úgy hívtam őket, hogy a Coen Brothers. Rendszerint ültek a monitor mögött a fülessel a fejükön, és hol az egyikük, hol a másikuk jött oda instruálni minket. Nyilván Gábor a rutinosabb szakmailag, Csabához viszont sokkal közelebb áll a történet, hiszen a forgatókönyvet is ő írta, ráadásul sok mindent a saját életéből merített.

Momo, tényleg belefértél abba a piros bőröndbe?

P.V.M.: Igen, és haza is vihettem. Tényleg van benne egy lyuk, hogy kapják levegőt, meg egy csomó zseb, amiben mindenfélét lehet tartani, még most is van benne egy csomó ruha, és belülre még képeket is raktak.

Szabolcs, remekül kitalált karaktert játszol. Volt kiről mintáznod Keserű Barna alakját?

T.Sz.: A filmes világban van. Nyilván név szerint nem mondja az ember egy interjúban, kiről van szó, de ez egy valódi probléma, amikor valakinek az első filmje vagy az első könyve óriásit durran, aztán ezt soha többet nem tudja megugrani, akárcsak a filmbeli író, aki hat éve írt utoljára valami értékelhetőt. Benne vannak ebben persze az 2020-as évek magányos, üres, semmiért felelősséget nem vállaló, a mának, az esti bulizásnak, a pezsgőnek és az osztrigának élő nagy dumás alakjai is. Aztán ez a felállás a filmben egy pillanat alatt megfordul attól, hogy megjelenik egy gyerek. Sok interjúban elmondtam már, hogy engem ez a történet a régebbi francia filmek, a régi Depardieu, Belmondo filmek talán karcosabb, ugyanakkor érzelmesebb hangulatát idézi meg.

Hogy ment ez a forgatáson, ti alkalmazkodtatok Momo ritmusához, vagy ő alkalmazkodott a felnőttekhez?

T.Sz.: Momo mindig nagyon felkészült volt, könnyű volt a forgatás, jó hangulat volt. Sosem kellett rá várni, ha pedig elfáradt, vagy nagy meleg volt, akkor kiment és félórát rohangászott, nyilazott kicsit a Márkkal (Márkfi Márk, Momo mentora, akinek kisebb szerepe is van a filmben – a szerk.), és már folytathattuk is. Egyáltalán nem az az izgulós típus. Akkor ő még csak 7 éves volt, most is csak 9, egy kisgyereknek általában nehéz kizárni a külvilágot, ezt még egy felnőttnek is néha nehéz, de ő nagyon odafigyelt, és nagyon ügyes volt, nagyon tehetséges gyerek. Volt olyan, hogy háromszor-négyszer vettünk fel valamit, de ez teljesen természetes.

P.V.M: Az első forgatási napon volt az, amikor el kellett mondanom egy mesét egy macskáról, az nehezebb volt, mert kicsit izgultam, de aztán már sokkal jobban ment.

És kedved kaptál a színészethez?

P.V.M.: Nagyon!

Milyen volt farkasembernek lenni?

P.V.M.: Amikor a sminkben kellett ülni, az nem volt jó, de annyira azért nem tartott sokáig, de annál inkább jó volt utána. Az volt a legizgalmasabb, amikor egy tízméteres szakadékot ugrottam át egy drótkötéllel – bár az ugrás csak hat méteres volt.

Sokszor hangzik el, hogy a vígjáték az egyik legnehezebb műfaj, egyetértesz ezzel?

T.Sz.: Nekem biztos azért külön nehéz, mert kevés ilyenben játszottam. Ha színházi szerepeimet nézzük, ott is inkább a dráma dominál, de különben is sokszor nehéz valamit úgy külön megnevezni, hogy valami vígjáték, mert egy darabon belül is akkora érzelmi hullámvasút lehet, hogy csak na. Különben is nehéz mindent ebbe a kartondobozba tenni, mert lehet az keserédes vígjáték, vagy csupa szív, sok minden más. Persze, van olyan, hogy pörgős vígjátékot kell csinálni, és akkor neked is pörögnöd kell, de van, hogy minden lassabb, hogy minden ki van mérve, hogy ezt hogyan kell felépíteni. Én tudok úgy nekiállni, hogy most egy vígjátékot forgatok vagy kamaradrámát csinálok. Én olyanokból indulok ki, hogy miről szól a történet, azt próbálom megfejteni ösztönösen és érzelmileg. Én nem választom el soha magamban, hogy drámát vagy vígjátékot csinálok, pontosabban csinálunk, mert ez mindig többes számban van. Pláne így van, ha olyan csodálatos partnerekkel dolgozhatok, mint Momo, Básti Juli, Kovács Patrícia, Mucsi Zoltán, Elek Feri, Sárközi Nagy Ilona vagy Tasnádi Bence.

Kritikánk a filmről ITT olvasható