Több mint 15 évvel azelőtt, hogy az Élősködőknek kiosztott Oscar-díjjal Hollywood hivatalosan is rányomta az elismerés pecsétjét a koreai filmművészetre, Park Chan-wook már berobbant a nemzetközi köztudatba. A rendező „bosszú trilógiájának” második felvonását jelentő Oldboy-t leesett állal nézte a nyugati közönség, és a sikerét nem is kellett különösebben megmagyarázni – túl a zseniálisan csavaros sztorin, az ázsiai filmekkel kapcsolatos sztereotípiákat is mind kipipálta a nyers erőszakábrázolástól az extrém karaktereken át a tabusértésekig.

Park azonban nem akart beleragadni a sokkolásban utazó fenegyerek szerepkörébe, úgyhogy a további erőszakorgiák helyett forgatott szerzői dramedyt (Cyborg vagyok, amúgy minden oké), unortodox vámpírfilmet (Szomjúság) és angol nyelvű, minimalista thrillert (Vonzások). Nem hasonult meg korábbi önmagával, de nem is vállalt különösebb kockázatot – úgy tűnt, megelégszik a tisztes középszerrel. 2016-ban aztán bemutatták A szobalányt, amit a rendező régi rajongói igazi visszatérésként ünnepeltek – teljes joggal. Sarah Waters regényének adaptációjával Park bebizonyította, hogy nemcsak az eredeti vizuális ötleteknek és az erőszaknak, de a kosztümös erotikus thriller műfajának is nagymestere, és a polgárpukkasztás is megy még neki.

A legújabb filmje is kínálhatna hasonló izgalmakat – legalábbis papíron. A titokzatos nő alaptörténete annyira Hollywood-kompatibilis, mintha maga Joe Eszterhas írta volna a 90-es években az Elemi ösztön sikere után. Főszereplője a kissé merev, de nagyon lelkiismeretes Hae-jun nyomozó, akit egy szörnyethalt sziklamászó ügyében riasztanak. Baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság is állhat a háttérben, az első számú gyanúsított pedig a férjnél sokkal fiatalabb, vonzó özvegy. A Kínából bevándorolt Seo-rae gyanúsan viselkedik, mintha nem igazán rázta volna meg a tragédia, ami alkalmat ad arra a nyomozónak, hogy kihallgassa és személyes megfigyelés alá vonja a nőt. Az amúgy házas férfi egyre jobban belehabarodik az ápolóként dolgozó nőbe, és úgy tűnik, hogy az érzés kölcsönös.

Maga az ügy van annyira izgalmas, mint egy átlagos Columbo-epizód, és a megfejtés is kellően frappáns, a fókusz azonban mégsem azon van, hogy a feleség követte-e el a gyilkosságot, és ha igen, milyen módszerrel. Parkot, illetve állandó társíróját, Jeong Seo-kyeongot jobban érdekli az, hogy miként kerül a megfigyelő, azaz a nyomozó a gyanúsított bűvkörébe a megfigyelés aktusa által, és hogy lehet-e egy olyan románcnak jövője, amelyben a szenvedély és a vágy sem tudja elfedni a köztük kialakuló bizalom törékenységét.

Még ha a forgatókönyv eredeti történeten is alapul, A szobalányhoz, a Szomjúsághoz vagy a Vonzásokhoz hasonlóan Park most is nyugatról merít ihletet. Túl azon, hogy megidézi a 90-es évek erotikus thrillereit, a klasszikus noirok femme fatale-karaktereiből is merít, a sztori szerkezete, illetve a főhős dilemmája pedig a Hitchcock-féle Szédülésből lehet ismerős. Az álmatlanságban szenvedő, a hivatástudatával és hűtlenség kísértésével is küzdő férfi egyre kevésbé tudja, hogy az eszének vagy szívének higgyen, majd egy időugrással, illetve helyszínváltással

a rendező a nézők lába alól is kihúzza a szőnyeget,

hogy a főhőshöz hasonlóan mi se tudjuk eldönteni, Seo-rae valóban viszonozza a nyomozó szerelmét, vagy csak játszik vele, mint macska az egérrel.

Ezt a történetet el lehetne mesélni A szobalányt idéző merész szexjelenetekkel is, de aki erre számít, arra csalódás vár.

Nincs túlfűtött erotika, mégis árad az érzékiség a filmből.

Szexik az előterek és a hátterek, szexik a beállítások és a vágások, szexi a Szédülést idéző zene, és szexi az operatőri munka. Kétség sem férhet hozzá, hogy A titokzatos nő vizuálisan legalább annyira lehengerlő, mint amennyire csavaros, de amíg a történetet – főképp a második felvonásban – érezhetjük feleslegesen túlbonyolítottnak, a látvánnyal olyannyira nem lehet betelni, hogy még a második megtekintésnél is újabb, izgalmas rétegek tárulnak fel.

Azt persze eddig is tudtuk, hogy Parknál hatásosabban és érzékibben kevesen képesek az emberi szenvedélyekről mesélni – teljesen megérdemelten kapott rendezői díjat Cannes-ban –, és legkésőbb A szobalány óta az is világos, hogy igazi romantikus alkat. A titokzatos nőben azonban képes arra is, amire az Oldboy óta nem: olyan katartikus fináléval zárja a filmet, amely napokig velünk marad.

Előbb kitépi a szívünket, aztán földbe döngöl, pont úgy, mint egy mindent elemésztő, viszonzatlan szerelem.