Bujtor István színész, rendező, producer és forgatókönyvíró 1942. május 5-én született Frenreisz István néven – az Ötvös Csöpi-filmek halhatatlan bunyósa és Bud Spencer legkarakteresebb szinkronhangja tehát most lenne 80 éves. Sajnos 2009-ben, mindössze 67 évesen elhunyt, de emlékét alighanem örökre megőrzi a közönség, akárhányszor újranézi kultikus filmjeit és tévésorozatait: Az oroszlán ugrani készült, a Borsot, a Sándor Mátyást, A Pogány Madonnát vagy az Elvarázsolt dollárt.

2010-ben a Duna International kiadó pont a PORT.hu-val karöltve megjelentetett egy könyvet Bujtor címmel, melyben egykori pályatársak, valamint a színész lánya, Bujtor Anna emlékezett vissza a legendás pofonosztóra és vitorlázóra. Ebből szemezgettünk most olyan érdekességeket, amelyek ma már talán nincsenek benne annyira a köztudatban, pedig hihetetlenül vicces vagy épp tanulságos kis történetek.

Bujtor édesanyja a híres-neves pesti vendéglős, Gundel Károly lánya, Gundel Katalin volt, akinek korábbi házasságából született a „színészkirály”, Latinovits Zoltán. Bujtor ugyan édesapja, id. Frenreisz István belgyógyász-kardiológus után a Freinreisz nevet örökölte (akárcsak öccse, Frenreisz Károly zenész), később Keleti Márton filmrendező tanácsára apai dédanyja után felvette a Bujtor nevet.

A Bujtor-könyvben viszont már úgy szól a legendárium, hogy a névcserét igazából Máriássy Félix javasolta a Karambol forgatására készülve. A rendező „egy modern, deltás krapeket” keresett Terpinkó, a hetvenkedő izomember szerepére, és teljesen véletlenül (azaz a Latinovitshoz fűződő rokoni szálról mit sem sejtve) bukkant rá egy egyetemi plakáton az akkor épp közgazdásznak tanuló ifi kosarasra. Ahogy a Bujtorban írják a pályatársak:

Filmes karrierjét pofonosztással kezdte, és az általa alakított figurák jelentős része később se szaladt el némi adok-kapok elől.

De Bujtor egyáltalán nem bánta ezt a fajta beskatulyázást, sőt! Saját bevallása szerint valahol büszke is volt rá, hogy teljesen más szakmai életutat járt be, mint a már életében színészlegendának kikiáltott bátyja. Csathó Barna interjújában a művész így emlékezett vissza karrierje kezdetére:

Pályatársaim többsége a színházban, a főiskola üvegburája alatt ismeri meg a szakmát. Én segédmunkásként kezdtem, egyetemista koromban délutánonként pincér voltam a Matróz csárdában, később éjszakánként vagont raktam ki és havat lapátoltam.

Nem könyvekből tanultam a szakmát és az életet. Nehezebb utam volt,

de nem bánom, hogy így történt. Élményanyagom segít abban, hogy ne kelljen alakítanom valakit, hanem valóban mások bőrébe bújhassak. Nekem tehát a filmezés az életem.”

Az országos ismertséget, vagy ahogy azt mondani szokás, „a nagy áttörést” az 1968-ban bemutatott Bors című, kalandos történelmi tévésorozat hozta meg Bujtor számára. A szériában a furfangos Bors Máté (Sztankay István) az első világháború vége után igyekszik életben tartani a magyarországi földalatti kommunista mozgalmat egy arisztokrata kifinomultságával rendelkező marxista tanár, Dániel Ede segítségével, akit Antal Imre alakított zseniálisan.

Ha a szériáról lehántjuk a korszak kötelező ideológiai mázát, kifejezetten szórakoztató kalandokat kapunk, amelyek során leleményes hőseink hol kémfilmekbe, hol vígjátékokba illő ruhacserék közepette törnek folyton borsot

két nyomukban loholó csendőrtiszt, Oszi és Dezső orra alá, akiket Koncz Gábor és Bujtor István játszottak hallatlan átéléssel.

A városi legenda szerint szerint Koncz és Bujtor ösztönösen ráéreztek arra, hogy a Bors sorozatban sokkal több van annál, mint hogy pár epizód után csak úgy véget érjen. Oszi és Dezső a 6. rész forgatókönyve szerint életét vesztette volna egy ádáz tűzharcban, de a két színész egyszerűen nem volt hajlandó eljátszani a jelenetet: hiába lőttek rájuk az ellenséget alakító statiszták, csak vágtattak tovább a lovaikkal.

A 2010-es Bujtor-könyv egy az egyben leközölte a színész Ezt megcsíptük Oszi.!? című, 1992-ben megjelent önéletrajzi kötetét (a cím természetesen a Bors egyik legendás mondatára utal), melyben Bujtor így emlékezett vissza arra, milyen körmönfont tervvel maradt benn a széria további epizódjaiban is, miután azt látta a forgatáson, hogy Koncz Gábor mégsem esik le a lováról a megbeszéltek szerint:

– Ja, öreg, elfelejtettem mondani, azt hallottam, hogy írják a folytatást.
– Na és?
– Hülye! Ha most meghalunk, nem vagyunk benne a folytatásban.
– Aha.

Ilyen még nem volt, két színész, akinek a szerepe szerint ki kellett volna nyiffannia, nem volt erre hajlandó. A rendező sírt, üvöltött, káromkodott, sűrűn emlegette, hogy nem rokona ő a Kodaknak, nem lopja a nyersanyagot, már legszívesebben éles tölténnyel lőtt volna utánunk, de mi hajthatatlanok, illetve halhatatlanok maradtunk. Az lett a vége, hogy ezt a hatodik részt nem mutatták be, csak az első ötöt. Írtak hozzá még ötöt, majd még ötöt, úgyhogy tizenöt rész lett a végén.”

Az 1969-es esztendő különösen fontos volt Bujtor életében. Ekkor készült el ugyanis Jancsó Miklós francia-magyar koprodukcióban forgatott történelmi drámája, a Téli sirokkó, Simó Sándor Szemüvegesekje, valamint a Révész György által jegyzett híres-neves James Bond-paródia, Az oroszlán ugrani készül, melyben Bujtor a Menő Fej nevű főhős bőrébe bújva úgy figurázta ki a Sean Connery-korszak 007-esét, hogy a magyar nézők akkortájt hivatalosan nem is láthattak Bond-filmeket.

A színész a '70-es években sem pihent – legfeljebb csak akkor, amikor a Balatonon vitorlázgatott, mert olyankor nem vállalt se színházi, se filmes, se szinkronszerepet (így maradt ki például Sándor Pál 1974-ben bemutatott háromrészes tévéjátékából, az Itt járt Mátyás király...-ból). De így is számos nevezetes produkcióban láthatta a közönség ebben az évtizedben: szerepelt többek közt A Pendragon legendában, a Fekete gyémántokban, A dunai hajósban és a Sándor Mátyásban is; valamint Szomjas György kiváló műfaji kísérletében, a korszak népszerű westernfilmjeire csattanós kelet-európai választ adó, „eastern” zsánerbe sorolt 1976-os Talpuk alatt fütyül a szélben.

A Bujtor-könyv szerzői így emlékeztek erre a mára kissé elfeledett klasszikusra: „Szomjas György rettenthetetlen pisztolyhősöket faragott a betyárokból, és füstölgő fegyverű seriffet Mérges Balázs csendbiztosból.

Bujtor alakítása tökéletes, messze meghaladja a film színvonalát,

Djoko Rosics mint Farkas, Csapó Gyurka pedig maga a kiköpött puszta fia. ”

Bujtor a saját könyvében persze

sokkal kendőzetlenebbül írt a Talpuk alatt fütyül a szélről:

„Hajdúszoboszlón a Délibáb Szállóban lakunk. Onnan járunk ki forgatni. A pusztán keményen dudál a szél. Úgy is hívjuk magunk között a filmet, hogy »Fütyink alatt talpal a szél«.”

Az 1979-ben bemutatott, magyar-francia-olasz-NSZK koprodukcióban készült Jules Verne-regényadaptáció, a Sándor Mátyás valóságos nemzetközi sztárrá tette Bujtort. A sorozatot számos országban hatalmas sikerrel vetítették („csak Németországból vagy 30 ezer levelet kaptam” – írja a könyvében a művész), és sok külföldi állítólag csak azért utazott el a Balatonra a vitorlás Európa-bajnokságra, hogy láthassák „a gróf urat”.

Én is indulok, sőt, az egyik menő vagyok, sajnos nem mint vitorlázó, hanem mint Sándor Mátyás.

A sorozat mindenütt ment Európában, mindenki látta, most meg még ráadásul kiderül, hogy tudom, hol egy csillaghajó eleje, meg vége, sőt végszükség esetén még bele is tudok ülni, hát igazán arany pofa vagyok. Hamar össze is barátkozom egy csomó kedves emberrel, másnap már engem kérdeznek, hová érdemes menni vacsorázni.”

A Sándor Mátyás soknemzetiségű forgatása Bujtor visszaemlékezése szerint bábeli zűrzavarban zajlott, ráadásul egy félreértés miatt elterjedt róla, hogy dublőr nélkül csinál minden veszélyes jelenetet – és mivel nem akarta lerombolni a nimbuszát, inkább

A Sándor Mátyás egyik produkciós cége, a zágrábi Jardan-Film utóbb a németekkel együtt hősünknek szerette volna adni a főszerepet egy újabb kosztümös történelmi drámájukban, az 1981-es Der Falkéban is (nálunk később Nőrablás címmel mutatták be). El is kezdődtek a ruhapróbák, a producer pedig 250 ezer márkát kínált fel Bujtornak (ami hatalmas pénz volt akkoriban), ám a színész menedzsere inkább 320 ezret akart kérni, hogy több lehessen a sztár gázsijából az ő 10 százalékos részesedése. Ebből természetesen támadt némi purparlé... A színész könyvében így emlékezett vissza a történtekre:

...a végén már azt mondták neki, hogy menjen a fenébe a magyar sztárocskájával, akkor inkább veszik a Franco Nerót,

igaz, az 900 ezer márka, de ő legalább Franco Nero. És én semmit sem tudtam erről. Ha az ügynököm elárulja, hogy mi a tökölés tárgya, adok az én részemből nem hetet, hanem húszat, hiszen még mindig bőven maradt volna nekem. Jószerencse. És ha megcsinálom a filmet, és jól csinálom a dolgomat, esetleg bekerülhettem volna a nemzetközi vérkeringésbe.”

Bár végül nem lett belőle akkora nemzetközi sztár, mint remélte, itthon azért igen szép sikereket ért el a '80-as és a '90-es években az Ötvös Csöpi-filmekkel – amelyeknek bevallottan Bud Spencer volt az ihletője. Bujtor régi interjúiban nem is nagyon csinált soha különösebb titkot ebből:

„Nem lehet véletlen, hogy amikor behoznak egy-egy izgalmas kalandfilmet, krimit, vígjátékot, rögtön megtelnek a széksorok.

Jótól tanulni nem szégyen.

Az alapötletet, a mintát csakugyan a derék Piedone adta, az én történetem mégis teljesen magyar. A helyszínek, a figurák tipikusan hazaiak. Nem tudom, ki hogy van vele, én például a Balaton szerelmese vagyok. Kicsit a hálámat is szerettem volna leróni iránta, amikor ebbe a környezetbe képzeltem a cselekményt. Örülök, hogy megmutathattuk a gyönyörű tájakat, a füredi napfelkeltét, a tihanyi apátságot.”

Bujtor egyébként egy ízben

valóban találkozott Bud Spencerrel Rómában:

„Bemutattak neki, hogy ez az a fickó, aki Magyarországon szinkronizálja őt. »Piedone« nagyon örült, kedvenc szerzőm, Rejtő Jenő szavaival élve »vállon veregetett, majd felsegített és leporolt«. Dumáltunk egy sort. Kedves, szerény, három nyelven beszélő, aranyos ember. (...) Mit mondjak, nagy élmény volt az a félóra, amit együtt töltöttünk. Nekem valószínűleg jóval nagyobb, mint neki.” 

De Bujtor nemcsak forgatókönyvíró-ötletgazdaként jegyezte az Ötvös Csöpi-filmeket, ő volt a rendező és a producer is. Az 1980-as A Pogány Madonna, az 1982-es Csak semmi pánik, az 1985-ös Az elvarázsolt dollár és az 1991-es Hamis a baba mind ugyanarra a receptre épült: Csöpi, a simlis balatoni zsaru jó pár látványos pofon kiosztása után sikeresen felgöngyölít minden egyes rejtélyes, nem ritkán nemzetközi szállal is rendelkező bűnügyet. Csakhogy a babérokat rendszeresen pipogya társa, Kardos doktor (emlékezetes megformálója: Kern András) aratja le, aki Csöpi segítsége nélkül talán még a sörösüvege kupakját sem tudná letekerni.

„A szegény ember Bud Spencer–Terence Hill párosa” óriási sikert aratott a magyar mozikban. A négy filmet 3 milliónál is több néző látta (ebből A Pogány Madonna önmagában 1,2 milliós jegyeladással büszkélkedhetett), ráadásul több nyugat-európai ország is leadta a tévében. Bujtor szerint az őszinteségben és a humorban rejlett a kirobbanó népszerűség titka: „Mozi, másfél óra szórakozás.

Nincs benne semmi lila, semmi pillangó, eszmei mondanivaló, levonható tanulság. Van benne viszont fordulatos történet, egy pár ötlet, üldözés, bunyó.

És mindig győz a jó... Ha megköveznek is, számomra az a mozi, amit az emberek megnéznek. Vállalva azt is, hogy a szakmában néhányan sikoltozni kezdenek a fájdalomtól, hogy kinek a kezébe adtak tíz-tizenkét milliót...”

De ha már milliók: a Hamis a Baba idején a Mafilm már nem állt ki teljes mellszélességgel az Ötvös Csöpi-filmek mellett (részben azért nem, mert Nemeskürty István nyugdíjba vonult a filmgyár éléről), így a forgatáshoz szükséges pénzt Bujtornak kellett előteremtenie. Ez számos olyan, ma már igencsak megmosolyogtató, cseppet sem bújtatott termékelhelyezést eredményezett, mint az IBUSZ-pólós gyerekek jutalomból kapott Olympos narancsleve, az emberes mennyiségben elfogyasztott BB pezsgők vagy épp Kardos doktor elhíresült „Unicum-reklámja”:

Bujtor a fentiekhez hasonló szponzorkeresős produceri funkciót töltött be a kultikus magyar teleregény, a Szomszédok stábjában is. Sajnos azonban az így összegründolt pénzből végül nem a gazdagrétiek újabb kétheti kalandjait finanszírozta, hanem a Színház az egész... Komédiások című saját tévésorozatára költötte el a keretösszeget – ám az végül csúfosan megbukott (arról, hogy Bujtor ezzel közvetve hogyan hozta el a Szomszédok végét, ebben a cikkünkben írtunk bővebben).

A veterán színész-rendező-forgatókönyvíró-producert ráadásul a rendszerváltás után más alkalmakkor is cserben hagyták addig csalhatatlannak bizonyuló ösztönei: hiába rajongott Rejtőért, az 1996-os A három testőr Afrikában-filmet csapnivalóan rendezte meg, és hasonlóan harmatosak lettek az ezredforduló környékén készült, Zsaruvér és csigavér címen futó Ötvös Csöpi-tévéfilmjei is (A királyné nyakéke, Több tonna kámfor, A szerencse fia).

Bujtor István 2009. szeptember 25-én hunyt el. Halálát a hivatalos orvosi jelentés szerint tüdőembólia és légzési probléma okozta,

de sokáig keringett a sajtóban olyan hír is, hogy egy ellenőrizetlen méregtelenítő diéta miatt elkapott candidagomba-fertőzésbe halt bele. Balatonszemesen helyezték örök nyugalomra, Balatonfüreden pedig 2013-ban avatták fel egész alakos szobrát, a Munkácsy Mihály-díjas Farkas Ádám alkotását, amely kormányosként ábrázolja azon a Rabonbán nevű vitorláshajón, amellyel annak idején öt­szö­rös ma­gyar baj­nok lett.