A Blumhouse horrorfilmes stúdió friss vért pumpált a kissé poros klasszikus láthatatlan ereibe, de nem az őrült tudósra, hanem nagyon is látható áldozatára koncentráltak, torkánál ragadva meg a korszellemet.
Az volt a terv, hogy ez egy méregdrága, nagyszabású film lesz, nyilván világsztárral a főszerepben, esetleges folytatással, sőt, akár crossover produkciókkal más lényekkel a Universal által megálmodott Szörnyverzumából, amelyben minden olyan teremtmény szerepet kapott volna, akinek vagy aminek a jogai a stúdiónál vannak. Aztán jött Tom Cruise és A múmia (2017), amelyet belengett a fantáziátlanság és sikertelenség áporodott szaga, nagy bukás lett, és szertefoszlott egy álom, viszont felszabadultak a láthatatlan ember filmes jogai, amikre Jason Blum, a horrorokra specializálódott Blumhouse csapott le, hogy csináljon egy modern verziót a régi klasszikusból. És komolyan gondolta azt, hogy modern legyen.
H.G. Wells 1897-ben kiadott regényét számtalanszor filmesítették meg, legutóbb Árnyék nélkül (2000) címmel, amelyben Kevin Bacon vegzálta Elisabeth Shue-t és Josh Brolint a tudomány nevében. A tudományról szó sincsen, van viszont egy fiatal nő (Elisabeth Moss), aki filmünk legelején megszökik az őt kvázi fogságban tartó, mindenben domináló pasija erődszerű villájából, hogy új életet kezdjen. Heteken át egy gyerekkori barátnál bujkál, amikor megtudja, hogy a volt pasija, aki mellesleg az optika területén tevékenykedő zseniális feltaláló volt, öngyilkosságot követett el, és jelentős összeget hagyott rá. Ami tök jól hangzik, de hősnőnk valahogy érzi, hogy akkor sincs egyedül, amikor egyedül van, és mi is ugyanezt sejtjük, hiszen a kamera olyan sokatmondóan mutat üres sarkokat, foteleket, és a lakás más pontjait, mintha bökdösni akarnának, hogy ott, nézd, ott tutira van valami. Hamarosan nem csak a kameramozgás utal az ex jelenlétére, hanem először bosszantó apróságok, majd egyre súlyosabb dolgok, és persze senki sem hisz a nőnek, még a saját nővére sem, és mire kimondhatná, hogy „pedig tutira nem vagyok bolond!”, már egy szigorúan ellenőrzött gyógyintézetben találja magát, és kiderül, hogy minden, ami eddig történt, egy beteg, de nagyon is átgondolt terv része volt.
A kérdés persze az, ami minden horrorfilm nagy kérdése: képes-e visszavágni az áldozat, képes-e túljárni a mesteri bűnöző eszén? És a #metoo korszakban nyilván ez kap egy új olvasatot, vagy inkább hangsúlyt – a horrorban a leggyakrabban mindig is nők voltak az áldozatok és a nagy túlélők is -, és ezen nagyon sok minden múlott a film szempontjából. A szintén a Blumhouse stúdió által készített Fekete Karácsony feminista bosszúmese lett, csakhogy minden arány- és stílusérzék nélkül, önmagát halálosan komolyan véve egy olyan műfajban, amit nem mindig kell komolyan venni. Leigh Whannell, A láthatatlan ember írója, rendezője és executive producere, aki a Fűrész sorozat egyik ötletgazdája, illetve az Upgrade – Javított verzió, Insidious: A gonosz lélek, nem követte el ugyanazt a hibát.
Bár a bántalmazott nő motívum határozza meg a történetet, Whannel mindezt beleágyazta a hagyományos horror elemekbe, és egy olyan hősnőt „gyártott”, aki ugyan retteg, de alapvetően képes szembefordulni kínzójával, és nem csak akkor, amikor már nincs semmi veszítenivalója. A kétszeres Emmy-díjas és háromszoros Golden Globe-díjas Elisabeth Moss (Mi, A szolgálólány meséje) remek választás ehhez, hiszen ő nem az, akit elsőre megkedvelünk, nem is az, akit azért raktak a filmbe, mert dögös vagy jól mutat a zuhany alatt. Ez azért fontos, mert így tényleg képletes az, ahogy nem csak az ő nyilvánvaló igazságát látjuk, hanem meglátjuk benne a szétesést is, azt, ahogy mások látják őt, miközben azt magyarázza, hogy őt egy láthatatlan pasi vegzálja. Ehhez kapunk egy ismerős, mégis fordulatos sztorit – igaz, a végére talán kicsit túlságosan is fordulatosat, néhány hasznos, de felejthető mellékszereplőt, látványos képi világot és jó zenét. Arra is van magyarázat, miért nem fázik a láthatatlan ember, viszont az ő látható verzióját alakító Oliver Jackson-Cohen helyett találhattak volna ijesztőbb színészt is.
A végére pedig azt is elárulhatjuk, hogy az egész történet csakis arról szól, hogy egy csúnya szakítás után kié legyen a közös kutya, egy impozáns doberman kan, aki a Zeus névre hallgat.
Értékelés: 7/10
