Rövidzárlatot kapott a laptopom alaplapja, úgy néz ki, megint szivárog a fürdőkádam, a melóban is sürgős-forgós másfél hetem lesz, ráadásul szombaton hajnalban mennem kell fát vágni a nagypapámhoz is. Viszont így legalább nagyjából értem, miben van Bridget Jones, Minden Idők Egyik Embere. Mark Darcy négy éve meghalt, ami nem ideális, egyedül neveli két gyerekét, ami szintén nem ideális, illetve környezete is folyamatosan nyaggatja, hogy nem ártana egyrészt szexelnie, másrészt dolgozni valamit, vagy kezdésnek mondjuk nem pizsamában vinni a kölköket suliba. Ami pedig több, komplex szempontból sem ideális. 

Ejj, a hétköznapok unfair, érzéketlenül - némileg fallikusan - tornyosuló kihívásai! Úgy hallottam, hogy elvileg mindenkinek vannak hasonló dolgai.

Jane Austen regisztrált a Tinderre

Akármennyire is idegesítő lehet Bridget Jones vissza-visszatérő karaktere a nézők egy rétege számára, el kell ismerni, hogy Mrs. Darcy - az ötszörös Oscar-díjas Kirk Lazarous halhatatlan szavaival élve - nem fullba nyomja a kretént. A Bolondulásig elején eldönti, hogy véget vet a szobanövénylétnek, visszatér a kereskedelmi tévézés varázslatos világába, újra beárazza magát a húspiacon, és hideghegyi kollégájához, Nicole Kidmanhez hasonlóan újít magának egy fiatal pasit a nevetségesen tökéletes Roxster (Leo Woodall) személyében. 

Nicole Kidman engedelmesen lefetyeli a tejet a Jókislányban – Kritika!

Mozikban a film, ami papíron erotikus thriller, de inkább szatíra drámával és némi humorral. Plusz megjátszott és igazi női orgazmusokkal.

Tovább

Daniel Cleaver (Hugh Grant) csak támogatni tudja: korosztályában sok férfihoz hasonlóan a csajozás dicapriói iskoláját követi korhatárügyben, Bridget iránti vonzalma pedig barátsággá szelídült. Igaz, továbbra is olyan szexista stílusban beszél vele, amely a film köré szervezett HR-es ivós játékokat garantáltan sötét irányba fogja elvinni. Onnan tudjuk, hogy létezik isten, és hogy utálja az emberiséget, hogy erre a faszira még mindig nem csapott le a cancel culture.

A Bolondulásig elsüti a randizás világába visszatérő, középkorú nő helyzetéből adódó összes létező poént. Mivel elsősorban egy vígjátékról van szó, elsősorban azt a kérdést kell feltennünk a filmmel kapcsolatban: vicces? Ez az. Vicces, mert Bridgetet belső monológjai és naplóbejegyzései alapján továbbra is könnyű egy szimpatikus, nem teljesen hülye embernek látni, csetléseiben és botlásaiban pedig ráismerni arra a jelenségre, amikor a gondolatainkat egy határozottan másnapos, nem anyanyelvi tolmács professzionalizmusával tudjuk csak való életbéli szavakra és tettekre lefordítani. Akadnak Öreg Az Interneten-viccek, Véletlenül Bekapcsolva Maradt a Mikrofon-viccek, illetve az elengedhetetlen Komikusan Előnytelen Helyzetben Látott Meg A Pasi/Csaj, Aki Bejön Nekem-viccek is. 

Szóval a klasszikus recept, különösebb újítás nélkül. Ami viszont még nem jelenti azt, hogy ne lenne finom a végeredmény.

A színészek pont azt csinálják, amit egy efféle filmben az ember elvár a színészektől: alapvetően jópofáskodnak, a cselekmény követelményeitől függően néha butább, néha okosabb arcukat mutatják. Renée Zellweger van annyira jó színésznő, hogy képes legyen kiásni emberi arcát még az évek során felszaladt, szinte riasztó mennyiségű botox alól is - hát persze, hogy volt ebben a csajban még egy negyedik Bridget Jones-film is, és azon sem lepődnénk meg, ha még több is lenne. 

Hugh Grant pont annyira pofátlanul sármos és magától értetődően szarkasztikus, mint húsz évvel ezelőtt volt. Colin Firth megmutatja az arcát élete legkisebb kreatív kihívását jelentő pénzkereseti lehetőségében. A visszatérő mellékszereplők elmondják a fél délelőtt alatt betanulható szövegüket, de a cselekményt nem bonyolítják túlságosan. Zellweger mellett még a gyerekei tanárát játszó Chiwetel Ejioforról érdemes megemlékezni. Ebben az etapban ő az a csávó, aki az elején nem szimpatikus a csajnak... 

A karizmatikus, feszültségépítésre az arcmozdulataival is képes színész Firth-t lényegében lecserélve, magabiztosan csábítja el Bridgetet azzal, hogy tetszeni akarás helyett elhivatottan törődik a saját dolgával, ráadásul néha hajlandó elmenni túrázni is. Eijofor tök jót játszik, a karaktere pedig az elvárt vérfrissítést is megadja a filmnek.

Cselekményesednek az élethülyeségek

A Jones-karaktert inspiráló Jane Austen műveihez, valamint a való élethez hasonlóan persze ennek a filmnek sincs túl szigorú értelemben vett cselekménye. Itt-ott kapunk egy összejövést, vagy szakítást, néha-néha mintha észrevennénk némi struktúrát a dolgok mögött, Michael Morris rendező vizuális megoldásai meglepően kreatívak, izgalmasak. De a játékidő nagy részében igazából csak úgy történget pár viccesebb, meg pár szomorúbb élethülyeség anélkül, hogy a cselekmény szigorúan megkövetelné őket. 

Utóbbiak közül leginkább meghatározó a gyász, illetve Mark Darcy vélhetően végleges hiánya Bridget életéből. (Bár természetesen ha az ötödik részben zombiként vagy vámpírként visszatérne Mr. Darcy a sírból, az elsők között váltanám a jegyemet.) Ezt tetézi az, hogy az ötven feletti szereplők számára nemcsak a szudáni aknákra lépés jelent komolyabb egészségügyi kockázatot, hanem az öregedés úgy általában. Én idén leszek harminc, és néha fáj a hátam, szóval a laptopom alaplapján túl emiatt is személyesen érintett, szinte elérzékenyített ez a film.

Az öregedésről és az elmúlásról szóló felhangok logikusabban, szükségszerűbben illeszkednek a filmbe, mint bármelyik csajozós-pasizós jelenet. Persze ne várjunk camus-i mélységeket a Bridget Jones 4-től, vagy akár azt, hogy bármi olyat elmond a nagybetűs Életről, amit egy Paolo Coelho-idézeteskönyv nem ad át sokkal gyorsabban és hatékonyabban. 

A gyászszál behozatalának viszont megvan az az eredménye, hogy a Bridget Jones: Bolondulásig valódi szívet, őszinte érzelmi töltetet kap. Emellett Urunk 2025. évében talán radikálisnak, de frissnek mindenképp tud hatni üzenete is:

legyen akármennyire szar és nyomasztó hely a világ, nyomjon minket és másokat ezer oldalról ezerféle társadalmi, egzisztenciális élet-halálprobléma, teljesen fair és elfogadható – sőt, esetenként hasznos is – ha néha a saját dolgunkkal, saját boldogságunkkal foglalkoznánk.

Megvan Newton második törvénye az entrópiáról? A film legbátrabb, legeredetibb ötlete a következő: mi lenne, ha beleszarnánk ebbe? 

Szóval persze, tiszta, vágom: a Bridget Jones: Bolondulásig egy übergiccses, túlnyújtott, túlírt, túlérzelgett, csapongó, sekélyes, középszerű komédia.

Mégis muszáj megfontolnom egy nagyon fontos érvet mellette, mégpedig a következőt: ez a film két óra alatt elérte, hogy sokkal reménytelibben, kevesebb szorongással viszonyuljak a laptopom rövidzárlatos alaplapjához, illetve egyéb, cselekményesedő élethülyeségeimhez, mint előtte. Emellett meg ugye – lásd fentebb – még vicces is. És igazából fogalmam sincs, hogy mégis hogyan lehetne elvárni tőle ennél többet.