Ha beülünk a moziba egy akciófilmre, szinte biztosak lehetünk benne, hogy ugyanazokat az évtizede bevált fordulatokat, karaktereket és történetet kapjuk, amit korábban már oly sokszor. Ez egyfelől ad egyfajta biztonságot, hiszen azt kapjuk, amit várunk, másfelől viszont egy idő után már irritáló a sok ismétlés. Pláne, hogy van olyan közte, amit már Shakespeare is használt. Következzen hét akciófilmes közhely, amitől több évtizede nem tudunk szabadulni.

7. A szimpatikus rosszfiú, aki kipurcan a végén

Főképp a szuperhősfilmek bővelkednek szimpatikus gonosztevőkben. Vagy legalábbis olyanokban, akikkel együtt lehet érezni, akik nem voltak mindig ilyen elvetemültek, csak valamilyen külső behatásra váltak azzá. Sam Raimi Pókember-trilógiájában a hálószövő szuperhős nem csak legyőzni igyekszik az ellenfeleit, hanem megpróbálja őket meggyőzni arról, hogy rossz úton járnak. Általában sikerrel is jár, ám a gazfickók sajnos csak az utolsó utáni pillanatban döbbennek rá Pókember igazára, amikor már a saját csapdájuk áldozati lesznek (vagy hősiesen feláldozzák magukat). Ez a csavar párszor még érdekes, ám már annyira gyakran használták, hogy kiszámítható és szánalmas lett.

6. A visszavonult akcióhős, aki ismét szolgálatba helyezi magát

Gondolom az mindenkinek megvan, hogy a legtöbb akciófilmben egyetlen ember van csak, aki megmentheti a világot, aki húzódozva, de végül elvállalja a feladatot. Ennek egyik variációja, hogy emberünk azért nem akar hős lenni, mert már az átlagemberek nyugodt, megérdemelt életét éli. Csakhogy egy esemény visszarángatja őt az akcióba, így lőttek a kiegyensúlyozott életnek. Ez történik például a John Wickben is, ahol Keanu Reeves a békés hétköznapokból ismét a pergő akcióba csöppen. Az évek során azonban már annyi ilyet láttunk, hogy az ember komolyan elgondolkozik, hogy talán minden második ember, aki szembe jön vele utcán, valójában visszavonult bárgyilkos, CIA-ügynök, vagy egyéb különleges kiképzést kapott kutyafüle.

5. A kifogyhatatlan tár

Ez az egyik személyes kedvencem. Már azért is, mert Clint Eastwood remekül reflektál rá a Piszkos Harry ikonikussá vált monológjában:

„Tudom, mire gondolsz: hogy hatot lőttem-e, vagy csak ötöt. Őszintén bevallom, ebben a zűrzavarban én sem számoltam. De öcsém, ha ebben a 44-es Magnumban maradt még egy töltény, az leszakítja a fejedet. Tedd fel magadnak a shakespeare-i kérdést: »Lenni, vagy nem lenni?«”

Igen, arról van szó, amikor a fegyver újratöltése nélkül röpködnek a golyók, és senki se teszi szóvá, hogy egy hatlövetű pisztollyal mégis hogy vérbe a lehet huszonhetet lőni? Persze ennek nyilvánvaló oka, hogy a pisztoly újratöltése megszakítja az akció dramaturgiáját, de amikor olyan ikonikus fegyverről van, mint például Hellboy hatlövetű Szamaritánusa, akkor azért még a klisé is kínosabbá válik.

4. Csigolyatörés puszta kézzel

A közelharc, a lopakodó bevetés legkedveltebb kivégzési módja, amikor az egyik szereplő fogja, és egyetlen mozdulattal elroppantja a másik nyakcsigolyáját, és az azon nyomban megmurdel. A látványos kivégzés azonban bármekkora klisé, köszönőviszonyban sincs a valósággal. Az ember gerincoszlopa jóval masszívabb annál, minthogy egy ilyen mozdulattal kárt lehessen benne tenni, legalábbis akkorát biztosan nem, hogy a delikvens elhalálozzon. Ez a mozdulat egyedül a szuperhősfilmekben lehet hiteles, mivel ott vannak olyan hihetetlenül erős fickók, akikről elhisszük, hogy képesek erre. De igazából mér ott is elég elcsépelt.

3. A szupergyors hacker

Ó, az a rafinált számítástechnika! Az egész olyan bonyolult, hogy csak azok láthatják át, akik egy sötét szobában kuporognak (amit ne adj isten még zöldes fénnyel is megvilágítottak), és a klaviatúra ütemes pötyögése közben jópofa egysorosokat nyögnek be. Legalábbis így képzeli Hollywood a hackereket. Arról nem is beszélve, hogy

az egész hackerkedés úgy van beállítva, hogy a laikus számára teljesen átláthatatlan, de aki ért hozzá, az bármit feltör pár billentyűkombinációval és egy enterrel.

2. A külföldről importált főgonosz

Hollywood két világháborút is megélt, a filmesek pedig mindig is szerették kondicionálni az amerikai népet a mozin keresztül. Így lett gyanús mindenki, aki vásznon valamiféle akcentussal beszél, és ez a klisé annyira beleivódott a filmforgatókönyvi gyakorlatba, hogy

ha kell, ha nem, a rosszfiú szinte mindig külföldi.

És mivel a legritkább esetben indokolja a forgatókönyv, hogy ne amerikai legyen a terrorista vagy a bűnöző, ez inkább a káros előítéleteket szolgálja, mint a dramaturgiát.

1. A visszaszámláló

A feszültségkeltés egyik legősibb és legalapvetőbb módja, hogy tudjuk, mennyi idő van egy végzetes esemény bekövetkeztéig, és minél kevesebb idő van hátra, annál feszültebb lesz a cselekmény. Feltéve, ha nem fáradtunk bele az évek során az ilyen jelentek tömkelegébe. Visszaszámlálón láthatjuk, mennyi idő van egy bomba hatástalanítására, vagy mikor fog becsapódni a Földbe egy felé tartó meteor. A lényeg, hogy

igazából semmi máson nem izgulunk ilyenkor, mint a múló időn.

Ezt a klisét figurázza ki a Halálos fegyver 3. nyitójelenete, melyet fentebb láthattok.

(via Screenrant)