Gondolom, sokan ismerjük a mondást, miszerint: „A szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket”, ám talán csak kevesen tudják, hogy az amerikai tábornoktól, Douglas MacArthurtól származik, aki egész pontosan azt mondta: „A szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, és a lusták túl gyakran bújnak el mögéjük.” Talán a művészetben a legérvényesebb ez a kijelentés, legyen szó irodalomról, zenéről, képzőművészetről vagy filmről: aki ugyanis áthágja a szabályokat, az mindig valami újat, egyedit hoz létre. Következzen hét olyan film, ami nekiment a szabályoknak, és jól jött ki belőle.

Dr. Caligari (1920)

A némafilm középpontjában Dr. Caligari, az őrült hipnotizőr és hűséges szolgája, az alvajáró Cesare áll, akik szörnyű gyilkosságokat követnek el éjjelente. Ám mikor Cesare elrabol egy gyönyörű nőt, minden a feje tetejére áll. A Dr. Caligari két „első” címet is birtokol:

a német expresszionista mozi úttörőjének tartják, valamint a mérvadó filmkritikus, Roger Ebert ezt az alkotást nevezte meg az első horrorfilmként.

Sőt, ez volt a második világháború után az első olyan német film, amit külföldön is bemutattak, így nagy hatással volt az amerikai rendezőkre is: a Dr. Caligari nagyban hozzájárult a film noir műfajának megszületéséhez. Robert Wiene rendezése több mindenben is áthágta a szabályokat: festett háttérrel dolgozott, ami egyáltalán nem a valóságot akarta imitálni, hanem egy kifordult világot mutatott, amiben minden ferde és dől: a néző ezzel a valóság és (rém)álom mezsgyéjén találja magát. A színészek teátrális előadásmódja és erős sminkje – amitől részletesen látszik a mimikájuk – fokozza ezt a hangulatot.

Psycho (1960)

Alfred Hitchcock kultikus filmje egy lopással indul: a titkárnőként dolgozó Marion (Janet Leigh) lelép a főnöke pénzével. Útközben megszáll egy motelben, amit Norman Bates (Anthony Perkins) és látszólag az anyja vezet, ám az éjszaka folyamán valaki megkéseli a lányt a zuhany alatt. A Psycho innentől egy jelentős fordulatot vesz, és már nem a pénzrablásról, hanem a Bates Motel szörnyű titkáról szól.

Hitchcock több szabályt is áthág: kapásból ugye nem az lesz a főszereplő, akivel a film elején megyünk, de a markáns cenzúra idején a rendező vizuális erőszakot mutatott a vásznon (pl. az emlékezetes zuhany-jelenet) és házasságon kívüli szexre is utalt.

Ezenfelül a vetítések is rendhagyók voltak, mivel senki sem mehetett be a moziterembe, miután elkezdődött a film, Hitchcock pedig egy videóüzenetben kérte a nézőket, hogy ne árulják el senkinek a sztori csattanóját.

A szent hegy (1973)

Az utolsó, klasszikus szürrealistaként emlegetett Alejandro Jodorowsky filmjében egy krisztusi figura találkozik egy alkimistával, aki megmutatja neki, miként kell arannyá változtatni a székletét. Ám az anyagi javaknál többre tartják a megvilágosodást, amit a címbeli szent hegy felkutatásával és megmászásával érhetnek el. Egy kis csoport elindul, hogy megtalálja a szellemi és erkölcsi szabadságot, miután lemondott a földi javakról. Jodorowsky különböző transzcendens irányzatokból merít a kereszténységtől a buddhizmusig:

ezt a filmet nem megérteni, hanem átélni kell, különben a történet kontextusa csak egy kontrollálhatatlan káosznak tűnik.

Ráadásul a negyedik falat is áttöri a végén, amikor figyelmeztet, hogy ez csak egy film.

Radírfej (1977)

Természetesen a szürrealista filmkészítés nem ér véget Jodorowskyval, csak némiképp megváltozik: David Lynch első nagyjátékfilmje egyszerre modern és klasszikus mozi. Noha nem Lynch találta fel a kísérleti filmet, de egyértelműen a saját ízlése szerint formálta.

A Radírfej egy férfiról szól, aki egyszerre szembesül a házasélet és a gyerekvállalás nehézségeivel. A fekete-fehér képi világ, a stilizált környezet az ő belső bizonytalanságának és káoszának kivetülése,

miközben egyetlen menedéke a radiátor rácsai közt éneklő hölgy, ami a vágyálmait testesíti meg. Lynch tulajdonképp egy olyan filmet forgatott, amiben nem csak képzelet és valóság, hanem a film és a képzőművészet is összeolvad.

Ez is érdekelhet

A 10 legőrültebb pillanat David Lynch filmjeiben

Lehet, hogy könnyebb lett volna a nem őrült momentumokat kiválogatni...

Lássuk!

Veled is megtörténhet (1992)

Egy bérgyilkosról szóló dokumentumfilm nem csak minden filmes szabályt, de elég sok törvényt is áthágna. A Veled is megtörténhet című francia alkotás azonban ál-dokumentumfilm:

egy stáb a Ben nevű bérgyilkos mindennapjait követi, beleértve az emberöléseket és a holttestek eltüntetését.

Az objektivitás azonban egyre inkább elvész, a stábbal együtt szép lassan a néző is részese lesz a gyilkosságoknak. A sokkoló dokumentarista stílus nem újdonság: emiatt tiltották be a Cannibal Holocaustot, a Veled is megtörténhet esetében viszont nem az erőszak, hanem a szexuális tartalom verte ki a biztosítékot. Persze könnyű úgy áthágni a szabályokat, ha ellentmondásos filmet készítünk, ám ebben az esetben az ál-dokumentarista stílus teljesen elmosta a film és valóság közti határvonalat.

Visszafordíthatatlan (2002)

A Monica Bellucci és Vincent Cassel főszereplésével készült francia film egy párizsi éjszaka tragikus történetét meséli el, melynek során egy nőt brutálisan megerőszakolnak, majd barátja és volt szerelme elindulnak, hogy bosszút álljanak. Sem az erőszak, sem a szexualitás ilyen mértékű, sokkoló és realista ábrázolása nem volt újdonság a Visszafordíthatatlan bemutatásakor, Gaspar Noé filmje azonban nem csak ezzel hágta át a szabályokat. Mivel

a történetet visszafelé meséli el, és a bosszúval kezdi,

így elsőre nem értjük, mi történik, és azt feltételezzük, hogy a két bosszúálló férfi tette a legborzalmasabb. Ez a csavar pedig, azzal vegyítve, hogy úgy látunk szélsőséges helyzeteket, hogy egy pillanatig sincs tudatosítva bennünk, hogy „ez csak egy film”, kifejezetten átlép olyan határokat, amiket a mozgóképek többsége nem mer.

Dogville - A menedék (2003)

Grace (Nicole Kidman) a gengszterek elől menekül, amikor megérkezik a Dogville nevű városkába, ahol a lakók hajlandók őt befogadni és elrejteni, cserébe a szolgálataiért. Az együttműködés jól indul, ám idővel egyre többen és egyre durvább módon használják ki a lány helyzetét és kiszolgáltatottságát. A filmművészet egyik nagy szabályszegője, Lars Von Trier kifejezetten elemében volt ebben a jócskán alulértékelt filmjében. A „Dogme 95” mozgalom egyik kiötlője igazából szinte sosem tartotta be maradéktalanul a saját filmes szabályait, de a Dogville - A menedék elég sok pontban megfelel a kiáltványnak, és újragondolja a hagyományos mozifilm mibenlétét.

A Dogville stilizált díszletei, a színpadi tér izgalmas miliőt ad ennek az amúgy brutális történetnek.

(via Movieweb)