Aki jó színész, abból nem feltétlenül lesz jó rendező, ám van, akinek mindkét meló nagyon megy: a filmtörténet során Orson Wellestől kezdve Clint Eastwoodon keresztül egészen Jordan Peele-ig számtalan olyan sztár akadt, aki a kamera mögött is figyelemre méltó karrierbe tudott kezdeni.

Ez a cikk nem róluk szól, hanem azokról a színészekről, akik csak egyszer-egyszer próbálták ki magukat rendezőként, de nem csináltak a dologból karriert. Az ilyen próbálkozások gyakran zárultak csúfos eredménnyel és hiúságból elkövetett filmes bűnökkel: ott van például Kevin Spacey 2004-es kritikai és pénzügyi bukása, A Tengeren túlon, vagy a 2023-as, teljesen értelmetlen Poolman, amelyet Chris Pine hozott tető alá.

Alább viszont azok a színészek által rendezett filmek következnek, amelyeket egyáltalán nem érdemes kihagyni, és illik sürgősen bepótolni, ha még nem láttuk őket:

5. Bronxi mese (1993) - Robert de Niro

Valahogy sorsszerűnek tűnt, hogy Robert de Niro első rendezése egy vérbeli, New Yorkban játszódó gengszterfilm legyen. Arra viszont kevésbé lehetett számítani, hogy a Bronxi meséből egy nagyszívű, családi coming-of-age sztori is kisül, amelyben a színész nem a kemény maffiózót, hanem a kisembert, a szerető apát játssza, aki mindenáron megvédené fiát a szervezett bűnözés vonzónak tűnő világától. A film még azért is nevezetes, mert bedörrentette Chazz Palminteri színészi karrierjét, aki saját egyszemélyes színpadi drámája alapján írta a forgatókönyvet, és az antagonista szerepét is elvállalta.

4. Éhkoppon (1997) - Gary Oldman

Gary Oldman bemutatkozása író-rendezőként nemcsak miatta nevezetes, hanem Ray Winstone brutális alakítása, és Eric Clapton filmzenéje okán is - valamint azért is, mert megjelenésekor rekordnak számított az, hogy a két órás játékidő alatt 428-szor hangzik el a „fuck” szócska.

A London déli, szegényebb környékein játszódó bűnügyi dráma valószínűleg azért sikerült ennyire keményre és hitelesre, mert Oldman gyerekkori élményeit is beleszőtte a forgatókönyvbe. Talán ehhez kapcsolható, hogy testvére és édesanyja is megjelennek a filmben. Az Éhkoppon egy kegyetlenül személyes film, ami nemcsak önmagában zseniális, de a Gary Oldmanről alakított képünket is képes árnyalni.

3. Ments meg, Uram! (1995) - Tim Robbins

A halálsoron játszódó, igaz történeten alapuló dráma egy apáca (Susan Sarandon) és egy gyilkos (Sean Penn) történetét meséli el. Talán senki sem várta Tim Robbinstól, hogy második rendezői munkája ilyen erősre sikerül: őt, Pennt és Sarandont is Oscar-díjra jelölték a Ments meg, Uram!-ért, utóbbi pedig meg is kapta az arany szobrocskát az 1996-os díjátadón. Mellettük jelölést kapott még Bruce Springsteen is, aki emlékezetes betétdalával emelte a film nívóját.

A Ments meg, Uram! egy viszonylag apró, személyes sztorit mesél el, közben viszont az élet és a halál legalapvetőbb kérdéseit feszegeti: valójában a Jó és a Gonosz örök harcáról szól, mindenféle érzelmi manipuláció, prédikálás vagy szenteskedés nélkül.

2. Coriolanus (2011) - Ralph Fiennes

A nagyon híres Ralph Fiennes 2011-ben készített egy kevésbé ismert filmet a nagyon híres William Shakespeare egyik kevésbé ismert tragédiájából, parádés végeredménnyel. A történet a Római Birodalomban (pontosabban: „egy helyen, amely Rómának hívja magát”) játszódik, és egy tábornok (a Fiennes által játszott Coriolanus) küzdelmeiről és bukásáról szól. 

A csavar az, hogy a színész-rendező az ókori történetet modern környezetbe tette át: a szereplők kardokról és vívásról beszélnek, miközben lőfegyverekkel hadonásznak és kézigránátokat dobálnak a szerbiai forgatási helyszíneken. 

Az erős anakronizmus azonban nem rontja el az élményt, hanem inkább még emlékezetesebbé teszi azt, hasonlóan Julie Taymor Tituszához (1999), vagy Richard Loncraine III. Richardjához (1995), amely fasiszta diktátorként mutatta be a címszereplő uralkodót. Az eredmény Fiennes és a Coriolanus esetében egy olyan Shakespeare-feldolgozás, amit nemcsak a Bárd, hanem a háborús filmek rajongóinak is kötelező megnézni, és amelybe ugyanolyan organikusan illik a tűzharc, mint a jambikus pentameter.

1. Út a vadonba (2007) - Sean Penn

Sean Penn – amellett, hogy generációjának egyik legjobb színésze – több alkalommal is próbálkozott rendezéssel, de talán egyikkel sem került olyan közel a tökéletességhez, mint az Út a vadonba című életrajzi filmmel. A Jon Krakauer dokumentumregényén alapuló film egyszerre költői és epikus módon meséli el Christopher McCandless (alias Alexander Supertramp) történetét, aki fiatalon maga mögött hagyta családját és addigi életét, hogy pénztelen csavargóként járja Amerika országútjait. 

Az önfejű, fiatalon elhunyt álmodozót könnyű lenne felelőtlen hülyegyereknek látni, Penn azonban megérti, és gyönyörűen mutatja be a szándékosan magányos férfi gazdag belső világát. McCandless számára csak a természet csodái lehettek méltó társak kalandos, majd végül tragikus utazásai során, Penn pedig igazi vizuális költőként mutatja be a férfi környezetének és belső világának kölcsönhatásait. A filmhez ráadásul a Pearl Jam frontembere, Eddie Vedder írt és adott elő több fülbemászó, ám kísértő dalt, amelyek összefogva külön lemezként is megállják a helyüket, nemcsak egy mesteri film hasonlóan mesteri zenéjeként.

+1. Lost River (2014) - Ryan Gosling

Ryan Gosling rendezői debütálása nem igazán nevezhető mesterműnek: a David Lynch-beütésű utcai tündérmese eléggé megosztotta a kritikusokat, valamint a nézők körében sem ért el különösebb sikereket. Az érett ízlésű, türelmesebb rajongók számára azonban megéri adni egy esélyt az enigmatikus drámának, amelyben Gosling párja, Eva Mendes, valamint a mostanában inkább Daemon hercegként ismert Matt Smith is emlékezeteset alakítanak. 

A filmen annak a Nicolas Winding Refnnek a hatása is érezhető, akivel Gosling több filmet is készített közösen (Drive - 2011, Csak Isten bocsáthat meg - 2013). A dán rendező stílusát 2014-re már többen is túlságosan művészieskedőnek, élettelennek tartották, így nem meglepő, hogy Gosling nem nyűgözte le a világot annak átvételével. Tíz évvel később viszont már talán megérett az idő arra, hogy újraértékeljük a Lost Rivert, és minden hibája mellett megtapasztaljuk a vonzerejét is.