A kilencvenes évekre annyira rányomta a bélyegét a Ponyvaregény és a Trainspotting (egyébként méltán), hogy minden más akkori filmet elhomályosított a fényük. Pedig készültek még remek darabok, mutatunk is egy párat.
Svindlerek (1990)
Roy és Myra ügyeskedésből, szélhámosságból, illegális ügyletekből próbál megélni. Ekkor bukkan fel Roy anyja, Lilly, aki régi motoros a szakmában, és furcsa rivalizálás alakul ki a két nő között. A pénz és a szerelem végzetes játékából viszont csak egyvalaki kerülhet ki élve… A Svindlerek annak idején még úgy is igazságtalanul kevés figyelmet kapott, hogy négy Oscarra jelölték – hiszen egyet sem nyert meg. Pedig nem más rendezte, mint Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok, A királynő), forgatókönyvét pedig Jim Thompson regényéből a neves „hardboild noir”-szerző, Donald E. Westlake írta.
A Svindlerek legnagyobb erénye a szereposztásában rejlik: az Annette Bening (Myra) és Anjelica Huston (Lilly) femme fatale-jai közé szorult John Cusack (Roy) remekül feltalálja magát ebben a neonoirközegben, és mindhárman egészen szívfájdítóan formálják meg azt az emberfajtát, aki sosem bízik senkiben, mindenkinél okosabbnak hiszi magát, mindig győzni akar
– mégis vesztesként kerül ki a végső játszmából, hiszen arra sosem sikerül rájönnie, hogy az maga az önpusztítás.
Kiruccanók (1996)
Amikor Eliza (Hope Davis) talál egy másnak írt szerelmes levelet a férje, Stanley (Stanley Tucci) kézírásával, azonnal rácsatlakozik apjára (Pat McNamara), anyjára (Ann Meara), testvérére (Parker Posey) és annak párjára (Liev Schreiber), akik amúgy is a nagyvárosba, New Yorkba terveztek kiruccanni, így az egész család összekötheti a kellemeset a hasznossal. Habár Greg Mottola neve a 2007-es Superbad – avagy miért ciki a szex? című tinifilm-szenzáció rendezőjeként égett be a köztudatba, nagyjátékfilmes bemutatkozása is igazi gyöngyszem.
A Kiruccanók nemcsak felvonultatja a kilencvenes évek függetlenfilmes szcénájának legnagyobb neveit, akiktől még azt is szívesen látnánk és hallanánk, ha a telefonkönyvet olvasnák fel, de az alkotó még arra is ráveszi őket, hogy úgy játsszanak, hogy
szinte lehetetlen legyen nem elhinni, hogy ők tényleg egy jópofa civakodó család.
Mottola filmje igazi feel-good movie, keserédes, váratlan fordulattal a végén.
Kansas City (1996)
A nagy gazdasági válság ellenére a közép-nyugati Kansas Cityben virágzik az élet: az illegális alkoholkereskedelem, a szerencsejáték és a korrupció. Dől a pénz a bűnbandákhoz, pezseg az éjszakai élet, és éjjel-nappal szól a jazz. A város az 1934-es elnökválasztásra készül. Eközben a gengszterfőnök, Seldom Seen (Harry Belafonte) elfogatja a távírászlány (Jennifer Jason Leigh) piti bűnöző férjét (Dermott Mulroney). Ám Blondie nem hagyja annyiban a dolgot: elrabolja a gazdag és befolyásos üzletember feleségét (Natasha Richardson), hogy kicserélje rá Johnnyt…
Gore Vidal amerikai író szerint
„az amerikai nagyregény nem egy könyv, hanem egy film: a Rövidre vágva”.
A Kansas Cityt pedig nem más rendezte, mint a Rövidre vágva direktora, Robert Altman, akinek ez talán az egyik leginkább elfeledett munkája. Pedig ugyanolyan lenyűgöző filmszőttes, mint bármely más alkotása, ugyanolyan pazarul vágva, benne minden idők egyik legjobb „hangszerpárbajával”, a jazz élő legendáinak zenéjével aláfestve, csak kicsit elsikkadt A játékos, a Rövidre vágva és a Divatdiktátorok mesterhármasa után.
A világ második legjobb gitárosa (1999)
Szintén Amerikába, a harmincas évek tomboló jazzkorszakába kalauzol Woody Allen elfeledett kis remeke. Főhősünk Emmet Ray, a gitárvirtuóz: egy igazi laza fickó, aki imádja az éjszakai életet, az ivászatokat, a kártyacsatákat és a nőket, szereti bámulni a mozdonyokat, kedvenc hobbija pedig éjjelente patkányokra lövöldözni. Emellett a világ legjobb gitárosának tartja magát. Illetve a második legjobbnak. Eszményképe, a cigány származású Django Reinhardt muzsikájának hallatán a szó szoros értelmében elájul…
Woody Allen kitalált zenészlegendájának kalandos életét és rejtélyes eltűnését maga a rendező idézi fel – a legkiválóbb jazztörténészek társaságában, sőt olykor velük feleselgetve. Emmet Rayt nem kisebb színész játssza, mint Sean Penn, pályája egyik legbolondosabb szerepében. S habár annak idején a világ kritikusai sokat kutyázták, A világ második legjobb gitárosában nagyot játszik Samantha Morton is,
Elátkozott város (1996)
A dán Nicolas Winding Refn (Drive – Gázt!, Csak Isten bocsáthat meg) bemutatkozó nagyjátékfilmje hatalmas kihívója lehetett volna a fent is említett Ponyvaregénynek, ha nem Dániában, hanem Amerikában készül, hiszen hasonló közegben játszódik, hasonló fekete humor és „túlbeszélt” jelenetek jellemzik – és hasonlóan zseniális. Az eredeti, ismertebb címén a Pusher azonban azóta így is szinte klasszikussá vált, és nemcsak trilógiává nőtte ki magát, hanem elindította a pályán az időközben Dánia De Nirójává (és nem mellesleg világsztárrá) fejlődött Mads Mikkelsent.
Az Elátkozott város főszerepét azonban nem ő, hanem az egyebek mellett A híd című sorozatból ismert Kim Bodnia játssza. Ő Frank, egy szerencsétlen drogdíler, akinek sikerül úgy elbaltáznia egy drogüzletet, hogy a pénz és a cucc is elúszik; pedig már így is hatalmas összeggel tartozik felettesének, egy szerb drogbárónak.
Hősünk még szerencsétlenebb társával, Tonnyval (őt játssza Mikkelsen) együtt próbálja menteni a menthetőt, de minden csak még rosszabbra fordul...
(via Taste of Cinema)
Ez is érdekelhet
9 alulértékelt thriller a 90-es évekből
Elsikkadtak a sok klasszikus közt, pedig többet érdemelnének.
Tovább
