A legtöbb nézőnek nincsenek különleges igényei a filmek befejezését illetően, a romkomhoz happy endet kérnek, a thrillerhez izgalmas csavart, a krimihez a rejtély megfejtését, a drámához katarzist, az akciófilmhez pedig egy grandiózus összecsapást. Sokszor azonban az írók-rendezők sutba dobják a szabályokat, és jól teszik, mert ha sikerrel járnak, akkor akár filmtörténelmet is írhatnak, és új szabályokat teremthetnek.

Taxisofőr (1976)

Martin Scorsese karrierjének egyik legmeghatározóbb filmje a Taxisofőr, amelyben Robert De Niro alakítja a betegesen magányos és zavart vietnámi veteránt, aki megpróbál visszailleszkedni a civil életbe az 1970-es évek bűnözéstől és drogoktól fertőzött Manhattanjében. Mi baj történhetne?

A finálé évek óta vita tárgya a filmrajongók körében. A film utolsó jelenetében Travis Bickle egy bordélyházba megy be, ahol vérfürdőt rendez, a striciket és a kuncsaftokat sem kímélve. Miután ő maga is kap néhány lövést, a rendőrség megérkezik, de ekkor még mindig él... vagy mégsem? A következő jelenetben láthatjuk az újságcikkeket, amelyek a taxisofőr „hőstettéről” számolnak be, majd kiderül, hogy az immár felépült Travis újra munkába állt. Sokak szerint az egész jelenet csak a férfi halál előtti víziója.

Bonnie és Clyde (1967)

Bonnie és Clyde duója legendás, ahogy a róluk szóló film is klasszikus lett. Kegyetlenkedéseik ellenére egyfajta modern kori antihősöknek számítanak, hasonlóan Robin Hood és Lady Marian duójához.

A film vége azonban, amelyben a rendfenntartó erők rajtuk ütnek, és kivégzik őket, sokkolta a közönséget. Mai szemmel nézve nem kirívóan durva a finálé, de akkoriban ez volt az egyik legerőszakosabb jelenet, amit valaha filmre vittek, pláne, hogy a főszereplők lemészárlásával addig viszonylag ritkán zárultak a történetek.

Brian élete (1979)

A Monty Python csoport komédiája már azelőtt komoly vitákat váltott ki, hogy egyetlen képkockát is vetítettek volna belőle a mozikban. Miután az első filmjükben az Artúr-legendát feszegették (Gyalog galopp), a Pythonék a folytatásban egy sokkal provokatívabb témát választottak: a názáreti Jézus történetét. Pontosabban annak a fickónak a történetét, aki a szomszédos pajta mellett született.

Nyilvánvaló, hogy egy vallási személyiség bármiféle kifigurázása érzékenységeket sért, de az 1970-es években a kereszténység még sokkal „élőbb” gyakorlat volt a nyugati világban. Amikor az utolsó jelenetben a főszereplő fájdalmas kereszthalált halt – oldalán két másik elítélttel, ahogy az a Bibliában is áll –, könnyen érthető, miért sértődtek meg a keresztények, és követelték, hogy a filmet vonják ki a mozikból. Ezen valószínűleg az sem segített, hogy az Eric Idle által alakított karakter közben egy vidám dalt énekelt.

Szárnyas fejvadász (1982)

Talán megkockáztatható az állítás, hogy a legtöbb rajongó a Szárnyas fejvadász rendezői változatát tartja az „igazinak”. Ridley Scott ebben a verzióban kivágta azt a befejezést, amiben Deckard (Harrison Ford) és Rachael (Sean Young) együtt lovagolnak el a naplementébe, és hozzáadja az egyszarvú álmot, valamint azt a jelenetet, amelyben Edward James Olmos azt mondja: "kár, hogy nem fog élni... de hát más sem."

Mindez erősen utal arra, hogy Deckard egy Replikáns, anélkül, hogy ezt nyíltan kimondaná. Ez a kétértelműség teszi a Szárnyas fejvadász befejezését annyira ellentmondásossá, mivel a legtöbb néző azt várja egy filmtől, hogy végleges választ adjon - de erre a 2017-es folytatásig, a Szárnyas fejvadász 2049-ig kellett várnunk. A rajongók egy részét persze még így sem sikerült meggyőzni.

Szemet szemért (1989)

Spike Lee klasszikusa egy fullasztó hőhullám hátterében vizsgálja a faji feszültségek természetét az 1980-as évek Brooklynjában. A középpontban Sal pizzériája, illetve a tulajdonos és két afroamerikai vendég közötti konfliktus áll.

A feszültség a film végére erőszakba torkollik, betörik a pizzéria ablakait és felgyújtják az épületet. Bár Lee mindkét fél nézőpontját empátiával akarta bemutatni, a kritikusok akkoriban azt írták, hogy attól tartanak, a film valós zavargásokhoz vezethet. A rendező erre azzal reagált, hogy a kritikusok soha nem féltek attól, hogy "az emberek gyilkolva jönnek ki a moziból, miután Arnold Schwarzenegger-filmeket néztek".

Harcosok klubja (1999)

Miután közel két órát töltöttünk a névtelen narrátor (Edward Norton) és a rejtélyes Tyler Durden (Brad Pitt) sajátos „párkapcsolatának” boncolgatásával, megtudjuk, hogy ők egy és ugyanazok. Ez teljesen megváltoztatja a film hátralévő részének kontextusát, mivel rá kell jönnünk a flashbackek segítségével, hogy a kulcsjeleneteknél Tyler ott sem volt.

Fincher remekműve alaposan meglepte a korabeli közönséget, de mint a filmtörténet egyik legjobb csavarja, ma is működik. Azzal is kevesen számolhattak (kivéve azokat, akik olvasták a könyveredetit), hogy egy Brad Pitt-film nem egy hagyományos "feel good" hollywoodi befejezést kap, hanem egy terrorcselekmény bekövetkezését láthatjuk.

Nem vénnek való vidék (2007)

A Coen testvérek, akik általában saját maguk írják a filmjeiket, Cormac McCarthy remek regényét adaptálva elhatározták, hogy a lehető legközelebb maradnak a forrásanyaghoz. És ezt meg is valósították: a Nem vénnek való vidék a mai napig Hollywood történetének egyik leghűségesebb regényadaptációja.

Ezzel pedig alaposan meglephették azokat a nézőket, akik nem olvasták a könyvet. A moziközönség nyilván azt várta, hogy létrejön a főszereplő, Llewyn Moss (Josh Brolin) és a főgonosz Anton Chigurh (Javier Bardem) közötti leszámolás. Ehelyett egy harmadik fél megöli Mosst a képernyőn kívül, Chigurh pedig elszökik.

Fehér pokol (2012)

A Liam Neeson akcióhősi újjászületése csúcsán érkező Fehér pokol egyszerű koncepcióval hirdeti magát: mi lenne, ha Neeson eltévedne az Északi-sarkvidéken, és kénytelen lenne szembeszállni egy falka gonosz farkassal? A közönség vevő volt az ötletre, és sokan véres látványosságra számítva mentek be a moziba.

A végső összecsapásra való közel kétórás előkészítés után azonban a vászon elsötétül, amikor Neeson éppen összecsapni készül a falka alfájával. Igaz, hogy Joe Carnahan rendező eleve azt állította, hogy a film célja, hogy Neeson karaktere visszanyerje az élni akarást, tény az is, hogy a közönséget egy másféle ígérettel csábították be a moziba, és azt nem váltották be.

2001: Űrodüsszeia (1968)

Stanley Kubrick klasszikusának középpontjában egy űrutazás áll. A legénység egy idegen entitás megjelenését vizsgálná, de útközben a fedélzeti számítógép, a HAL 9000 egyre nyugtalanítóbb módon kezd viselkedni.

A film ikonikus befejezésében a főszereplő, David Bowman (Keir Dullea) eléri a titokzatos monolitot, hogy aztán egy neoklasszikus hálószobába lépjen, ahol saját magával találkozik szembe. A végén egy fénygömb által körülvett magzattá alakul át, amely a föld felett lebegve látható. A zavarba ejtő finálé még ma is viták tárgya, hol az újjászületéssel, az átalakulással, hol a technológia veszélyeivel hozzák összefüggésbe.

Tár (2022)

Todd Field többszörös Oscar-jelölésig jutó, a kritika által körberajongott filmje a híres (és fiktív) zeneszerző-karmester, Tár Lídia (Cate Blanchett) bukásának krónikája. A klasszikus zene lenyűgöző világát gyönyörűen ábrázolja a film, megmutatva közben azt is, Lydia múltja és jelene milyen sötét titkokat rejt.

Azt lehet sejteni, Lydia számára nem lesz happy end, de a bukásának gyorsasága így is meglepő. Az egykoron ünnepelt karmester a Fülöp-szigetekre kénytelen „emigrálni”, ahol egy videojátékos vetítésen vezényli a zenekart - ami nyilvánvalóan az ő szintje alatt van. Megosztó a befejezés, pláne azon nézők számára, akik nem értik a videójátékos utalásokat.

via: Collider