Ha azt mondom, az Iris "szép és szomorkás történet egy Alzheimer-kóros írónőről", senki nem megy el megnézni. Különösen, ha a néző azt sem tudja, ki az a bizonyos írónő - ettől persze még készülhet jó film az illető életéről. Nézzük tehát, ki rejlik az Iris név mögött, és milyen sztorit hoztak ki belőle.

De tényleg, ki az az Iris?

Próbálom elképzelni, hogy aki nem tudja, kit takar az Iris név, miért akarná megnézni az illető életéről készült filmet. A filmplakát alapján az 'Iris' szóról asszociálhatunk a nőszirom nevű virágra (bár ez kevéssé valószínű), továbbá az emberi szem szivárványhártyájára (különösen mert a fekete-fehér plakáton a két női főszereplő, Judi Dench és Kate Winslet látható ibolyaszín szemmel), és persze egy női névre.

Elég kicsi viszont a valószínűsége annak, hogy a filmre betévedőnek azonnal a Booker- és egyéb rangos irodalmi díjas ír-angol írónő és filozófus, Iris Murdoch (1919-1999) fog az eszébe jutni. Ennek oka, hogy bár Murdochot az ELTE angol szakán tanítják, magyarul eddig csak egyetlen (és nem is a legkönnyebb) regénye jelent meg, így az angol szakosok szorgalmasabbján és az elenyésző számú, vegyes házasságból származó vagy más okból kétnyelvű, vagy csak szimplán anglomán emberen kívül kis hazánkban nem sokan ismerhetik.

Pedig kár, mert sokan megszeretnék: cselekményei komikus, bizarr, néha hátborzongató, de mindenképpen drámai fordulatokban gazdagok, szerkezetük gyakran szimbolikus felépítésű. Stílusa igen olvasmányos és izgalmas, ugyanakkor - hiszen mint filozófus, Murdoch nem tudja megtagadni önmagát - elgondolkodtató és személyes hangulatú; tulajdonképpen helyenként Szerb Antaléra emlékeztet. Murdoch sokat foglalkozik az esetlegességgel; szellemesen és szomorkásan szembesíti a modern embert azon morális kudarcával, hogy nem képes meglátni élete eseményeinek összefüggéseit. Regényeiben fontos szerep jut a női-férfi szerepek és szempontok egymáshoz való viszonyának is.

Lássuk a filmet!

A Miramax filmstúdió a férj, John Bailey Murdoch-életrajza alapján 2001-ben forgatott filmet Iris Murdoch életéről. A fiatal Murdoch-ot Kate Winslet, az időset Judi Dench, Murdoch (időskori) férjét pedig Jim Broadbent játssza. Utóbbi ezen alakításáért 2002-ben Oscar-díjat nyert a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában. De ez mindegy, mert a film nem ettől jó.

Knapp 90 percben végigvezet minket az öregkorában Alzheimer-kórral diagnosztizált írónőnek a sötétségbe vezető útján, méghozzá úgy, hogy közben bepillantást nyerünk fiatalkori virgoncságaiba is. Ne várjunk linearitást; a film olyan, mint egy mozaik: villanások innen-onnan, míg a végén ki-ki összerakhat magának egy képet a maga Murdoch-járól.

A fiatal férfi benyit egy ajtón, és egy fél órával később az idős férfi egészen mást pillant meg egy másik ajtón át. Az idős Murdoch begázol a tóba, és a fiatal Murdoch merül le a víz alá. Így megy ez - oda-vissza, de mégsem kaotikusan, és egy cseppet sem giccsesen. Az egésznek valahogy van egy sajátos kohéziója.

Mindenesetre az Alzheimer-kór tünetei már viszonylag a film elején jelentkeznek az asszonynál, és innentől kezdve már lassú leépülésének lehetünk tanúi. Vagyis a hangsúly nem Murdoch brilliáns elméjén, hanem annak elhomályosulásán van. Éppen ezért nehéz, de hálás szerep jut az őt ápoló férjet játszó színésznek, aki ezt maradéktalanul ki is használja: megesik, hogy ordít vele, de azért van abban valami megható, ahogy az öreg tárntorgó léptekkel támogatja még nála is elesettebb asszonyát...

A film persze felvillantja a fiatal Murdoch élénk társasági életét és biszexuális hajlamait, viszont nem nagyon koncentrál arra, hogy a számos kérő közül Murdoch miért pont a gátlásos, ám annál lelkesebb John Bayleyt választja - bár gyanítom, a rendezőnek nem is ez volt a célja.

Nem tudom, mit kaphat a filmtől az, aki előtanulmányok nélkül, Murdoch munkásságáról mit sem tudva ül be a moziba - talán egy szomorkás, édes-bús történetet tündöklésről és alámerülésről, gyengéd szeretésről és gondoskodásról. Aki rendelkezik bizonyos ismeretekkel az írónőről, netán olvasta is néhány regényét, annak ez talán nemcsak egy sztori, hanem érdekes háttér is lehet az életműhöz. Viszont ha azt mondom, az Iris "szomorkás történet egy Alzheimer-kóros írónőről", senki nem megy el megnézni, ezért inkább mindenki gondoljon a kedvenc írójára, majd képzeljen el egy érzékény, szép filmet az illető életéről, és ezt szem előtt tartva üljön be a moziba.