Már megint egy francia romantikus komédia? Oui! Az elsőfilmes Régis Roinsard rendező francia lazaságának köszönhetően egy „extrém” sporttal dobta fel az unalomig ismételt hollywoodi sémát. A Populaire kisasszony érzelmes óda az ötvenes évek nagy amerikai filmjeihez, és egyben a gépírás sportjának izgalmas története is.

Vajon a mai gyerekek tudják-e még, hogy mi az írógép? Vagy hogy mi a versenyszerű gépírás? A Wikipédia szerint a sportág tényleg létezett. A filmben ábrázolt nemzetközi bajnokságokról nem találtam információt, de azt leszögezhetjük, hogy a gépírás lehet sport. A Populaire kisasszony legnagyobb érdeme, hogy ezt az elsőre unalmasnak tűnő tevékenységet képes idegfeszítően izgalmasan bemutatni. Csaknem két órán keresztül székhez szegezett, takaros titkárnők kattognak kecses ujjakkal a klaviatúrán, cserélnek rekord gyorsasággal papírt az írógépben, és másolják, másolják, másolják rendíthetetlenül az eléjük tett szöveget; a néző pedig a kezét tördeli izgalmában, hogy a forduló után megtudja, kié volt a legtöbb leütés – bár érzem, hogy ez hihetetlenül hangzik.

A lány, akiért szorítunk Rose Pamphyle (Déborah François), a helyszín Észak-Franciaország, az idő pedig az ötvenes évek. A történet kezdetén a normandiai falusi életnél nagyobb karrierről álmodó lány egy este kiemeli az írógépet apja boltjának kirakatából, és két ujjal pötyögni kezd rajta. A titkárnői állás az akkori „modern” fiatal lány számára buszjegy az önállóság felé tartó járatra; így Rose ennek reményében – és a kétujjas írástechnikát tökélyre fejlesztve – Lisieux városába megy szerencsét próbálni. A biztosítási cég életunt főnöke már épp lerázná a lányt, de Rose az utolsó pillanatban egy gépírói mutatvánnyal meggyőzi a tehetségéről. Az örökös ezüstérmes ex-atléta Louis (Romain Duris) olyannyira meglátja a lányban a lehetőséget, hogy önjelölt edzőként benevezi a városi gépíró versenyre azzal az eltökélt céllal, hogy mindenáron bajnokot farag belőle.

Rose kizárólag praktikum céljából még a férfi lakásába is beköltözik, ahol a közös edzések során egyre jobban összemelegednek.  Vajon összejönnek-e a történet végére? Rose egy végtelenül bájos lány, de kicsit ügyetlen és szeleburdi, Louis pedig egy playboyos sármmal hódító férfi, aki viszont egy korábbi szerelmi csalódás miatt retteg az elköteleződéstől. Két ellentétes karakter, de aki látott már életében screwball comedyt, feltételezheti, hogy igen. Rose már a történet legelején beleesik Lousiba, de férfi oldaláról beemelt drámai mellékszál hatására a film a boldog egymásra találást a legvégsőkig késlelteti. Ez a legvégső állomás a nemzetközi gépíróverseny, ahol Rosenak már a csúcstartó amerikai versenyzővel kell megmérkőznie.

A film dramaturgiáját a gépíróversenyek viszik előre. Bár a nézőnek egy pillanatra sincs kétsége a happy endes végkifejletről, a rendező a dinamikusan felépített jelenetekben különböző filmes technikák segítségével – köröző kameramozgásokkal, a gyors vágással, a sok közelivel a totális koncentrációba merevedett arcokról – olyan izgalmasan tudja bemutatni a versenyeket, hogy a néző tényleg úgy izgulja végig az asztalnál ülő Rose csatáját, mintha Gyurta Danit nézné 200 méteres mellúszás olimpiai döntőjében.

A főszereplőt alakító Déborah François karakteréből áradó báj úgy lengi be az egész filmet, mint egy finom illatú francia parfüm. Rose ügyetlen fruskából a történet során Audrey Hepburnt is megszégyenítő párizsi dívává alakul. Rose a karrierjében elér mindent, „amiről egy modern lány csak álmodhat”, és a szerelmi életében is olyan férfira vágyik, aki „egyenlő félként” kezeli. Bár feministának bélyegezni talán túlzás lenne a filmet, mindenesetre biztató, hogy az alkotók legalább megpróbáltak pre-feminista elemeket is belecsempészni az egyébként férfiközpontú „hogyan kell felnőnie a lánynak ahhoz, hogy elnyerje a férfi szívét” történetbe.

Ha a történet nem is túl eredeti, stílus és kivitelezés szempontjából a film rózsaszín világa egy gusztusos (vagyis nagyon fogyasztható) vattacukorra emlékeztet. Guillaume Schiffman operatőr pasztell színekben pompázó képeit még egy Douglas Sirk film is megirigyelhetné, a szerelmi jelenet neon megvilágítása pedig a legnagyobb mester legösszetettebb szerelmi története, Hitchcock Vertigója előtt tiszteleg. Sylvie Olivé a dizájnnal, Jimena Esteve díszleteivel, Charlotte David pedig jelmezeivel is tökéletesen megidézik az ötvenes évek korszakát. Felmerül a kérdés, hogy miért érdekes egy hatvan évvel ezelőtti kor stílusát újra filmre vinni? A film operatőrét, Schiffmant A némafilmesben nyújtott munkájáért 2011-ben Oscarra is jelölték, a film női sztárja, Berenice Bejó pedig itt egy mellékszerepben tűnik fel. Ahogy az a film egy mozirajongó lelkesedésével éltette az 1920-as évek némafilmjeit, úgy a Populaire kisasszony is szeretettel idézi meg az ötvenes évek Hollywoodjának nagy korszakát. Ez a stratégia A némafilmesnél már egyszer bejött, így a válasz valószínűleg most is csak annyi: a mozi szeretete.