Emlékszem arra a pillanatra, amikor először szereztem tudomást a Rolling Stonesról. Volt egy családi fotónk: mindenki csíkos rövid ujjú pólóban volt rajta - a "nagyok". Az egyiken meg egy kiöltött nyelv volt. Na az volt a "Mikkdzsegger" nyelve. Aztán láttam a tévében, tényleg így öltögette, azt meg még mindig nem értettem, hogy miért teszi. Ma sem értem, pedig milyen jó is...
Martin Scorsese biztos jól megsértődne, ha azt tanácsolnánk neki, inkább készítsen dokumentumfilmeket: pedig van ebben némi igazság. A Shine a Light nemcsak zenei csemege, hanem igazi mestermunka, ami mindazoknak, akik kedvelik a Rollling Stonest, mindazoknak, akik meg akarják ismerni és mindazoknak is, akiknek eddig semmi közük nem volt a majd' félévszázados gördülö kövek zenéjéhez - igazi maradandó élmény lehet. Nekem legalábbis az volt.
Persze én rajongok Mick Jaggerért és a feszülős pólóiért, meg azért, hogy hatvanöt évesen is akkora energiabomba, hogy kutatni kellene a receptjét - de nem ezért tartom jó filmnek a Shine a Light-ot. Olyan professzionalizmus és elegancia árad belőle, olyan frissesség, mintha nem egy hatvanhat éves direktor csinálta volna (nem mintha Scorsese valaha is készített volna olyan filmet, ami alapján azt gondoltuk volna, már csak nyikorognak a fogaskerekek, legutóbb A tégla volt mondott ennek határozottan ellent dinamizmusával). Az örök fiatalság szimbolikus története a Shine a Light így, találó címével, s bár a neves direktor mellett nem feledkezhetünk meg operatőrének és vágójának érdemeiről, mégiscsak egy Scorsese-film ez is.
A Rolling Stones két koncertet adott egy csillogó-villogó színházban, ez a film apropója, s a koncertfelvételek közti szünetet ritkaságnak számító backstage- és interjúrészletek töltik ki. Nincs annak semmi értelme, hogy elemezzük, darabjaira szedjük ezt a mozit, mert nem kezelhető máshogy, csakis érzelmi alapon - a zene miatt. Amikor Mick Jagger kitárja karjait és lassan az As Tears Go By című dalba kezd, már nem a moziteremben ülünk.
Az operatőri munkát egyébként azért említettem, mert a Shine a Light elsősorban közvetlenségével hat: Robert Richardson (A szakasz, Casino, Aviátor) gyönyörű színpadi közelképei és a teátrum egyedülálló atmoszférája miatt - persze nem csak ezért - még valahogy a zene is más. A Bacon Theatre a maga klasszikusságával tökéletes háttér az élő klasszikusoknak, akik, ha jól sejtem, még ha bottal kell őket betámogatni, akkor is ott fogják nekünk az I Can't Get No Satisfactiont. És akkor meg pláne el is fogjuk hinni...
