Mit tehet egy XVI. századi ceremónia mester, ha urához maga a francia király, XIV. Lajos (lsd. "utánam az özönvíz...") érkezik látogatóba néhány napra? Tűzijáték, vízirevü, jégszobrok, kínai opera, repülő szerkezet... mindezeket zseniális könnyedséggel rendezi össze, s közben barokkosan túlburjánzó buzgalommal lát neki a különleges ételsorok előállításának.
Képes koncentrálni a tömegben, s egyidejűleg teremtője és szemlélője a hatalmas kavalkádnak, melyet egy királyi udvar vendégül látása jelent. Ő Vatel (Gerard Depardieu), az elszegényedett herceg hűséges inasa, aki valójában amiatt teszi mindezt, hogy urát a király kegyeibe újra visszajuttassa. Úgy érzi (s erre lelkét teszi fel) ő, egymaga képes rá. Az ebben való maximális hite adja számára azt a hatalmas energiát, melynek segítségével létrehozza káprázatos művét, s csillámporral tölti ki az idő poharát. Egyéniségét az teszi érdekessé, hogy mindezek mellett független és öntörvényű tud maradni. A munkát olyan dolognak tartja, amit tökéletesen és alázattal kell végezni s így önmaga rabszolgájaként, a teremtés által válhat szabaddá. Bár mindenki csodálja, Vatel végül rájön, hogy amit teremtő szabadságnak hitt, csupán egy nyüzsgő szolga ügyeskedése volt, hisz gazdája túlad rajta egy vesztes kártya partin. Vatel egyszerre elegáns és nevetséges, poétikus figura egy intrikával és rivalizálással teli világban: ez teszi őt nagy jellemmé. A robosztus Depardieu 117. filmszerepét aszketikus komolysággal játssza.
A királyt, aki újabb és újabb udvarhölgyek elcsábításával igyekszik elűzni szűnni nem akaró unalmát, népes baromfi udvar veszi körül. A királynő, és számos szeretője mellett ott van a legújabb kiszemelt áldozat, a hattyúnyakú Anne de Montauzier, akit Uma Thurman alakít ( Veszedelmes viszonyok, Henry és June, Ponyvaregény). Ám ez utóbbi hölgy romantikus lelki flörtbe keveredik a címszereplővel. Ezt legfőképp az örökké undok és komisz kis kakadu parókás Tim Roth (Rosencrantz és Guildenstern halott, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Négy szoba), vagyis Lauzun márki ellenzi (véresen), hiszen ő is épp e tyúkra szállna. De végül a kisasszony Vatel karjaiba veti magát (kevéssé hitelesen), bár már későn. Mert akkor eljön a nagy önleszámolás...
Az angol Roland Joffé (A misszió, A skarlát betű) a színház felől érkezett a filmrendezői pályára. A Vatelban nagyrészt a színészek játékára támaszkodik, hagyja, hogy azok valódi jelleme is beépüljön a történetbe. Az angol nyelvű francia produkció - a Rosencrantz és Guildenstern halott c. filmet író - Tom Stoppard drámája alapján készült francia forgatókönyvet használt fel, melyet aztán Tom Stoppard újra visszafordított angolra.
