Szüntelenül azt érezte, hogy senkit nem fog érdekelni Szeredás Emerenc; - ezt írja Szabó Magda annak a művének egy lapján, ami ma már harmincnégy nációt ríkat-mosolyogtat a saját nyelvén. A regényből készült Szabó István-film hasonlóképpen üt: szívet és hasizmot ér. És biztosan majdnem mindenkit érdekel.
Az ajtó című regény az írónő igaz története: ő maga élte meg a házvezetőnőjével mindazt, amit egykor papírra vetett. Ez nem olyan film, ami csak akkor élvezhető igazán, ha betűről betűre ismerjük, és megelevenedik előttünk a saját Magdánk. Martina Gedeck és Helen Mirren játékában mindent megkapunk, amit lehet. Hiányérzet nélkül jut gőgből, büszkeségből és fájdalomból; ezek az érzelmek feszülnek a két nő közé. Karakán, erős emberek közé, akik képtelenek föladni azt, amik. A társadalomban betöltött szerepük vászon és muszlin csupán: szoknya és fejkendő. Kezükben seprű, kezük alatt írógép. Más konvenciók szerint élnek, de ugyanazt akarják: erősebbek akarnak lenni mindenki másnál. Magda naphosszat ír, és nincs ideje a háztartásra. Olyan férfihoz (Eperjes Károly) ment feleségül, akitől félnie kell, és aki nem tud igazi társa lenni. Emerenc az évszakoknak megfelelően rendben tartja a házat és az utcát is; mos, főz és komatálat ad a ház asszonyának. Még Magda talált kutyáját is befogadja és neveli: senki más nem ért úgy az állathoz, mint ő. Ők ketten viharos, ambivalens napokat élnek, dolgoznak és gyanakvók. Sajátos kapcsolatuk mégis különleges barátsággá alakul, amelyben megjelenik az ijesztő, majd egyre értékesebb bizalom is.
A köztük lévő ajtó (Emerenc lakásának ajtaja) egyre gyakrabban nyílik résnyire, de rendre szigorúan bezárul. Közben megosztanak egymással múltat és jelent, örömöt és fájdalmat, és ahogy közös életüket előre viszik az események, úgy kezdenek el mindinkább számítani egymásnak, egymásra. Nem lenne mindez ennyire igazi a főszereplők csodás mimikája nélkül: gyakran csak a szemeik, a vonásaik beszélnek. Minden harcuk és kételyük ott lapul azokban a kis gödrökben, amiket a sminkmesterek sem tudtak eltüntetni; a ruháik anyaga és illata szinte tapintható; a részletekben olyan erő van, amit a vászon ritkán tud így visszaadni. Az ajtó mindent tud, ami humor és keserűség együttese. A nézőben úgy váltakoznak a könnyek és a kacajok, mintha összekevert szólamokat olvasna a kottában. A zenei aláfestés sem teszi könnyebbé a dolgát: nem lenne fair hatásvadásznak nevezni, legyen inkább csak szép. A szereplőgárdát alkotó magyar és német színészek fölváltva adják egymásnak a kilincset (szó szerint); üdítő meglepetést okozva ezzel a látottakon elgondolkodó, addigra egészen elvarázsolt nézőnek. A varázslat nem csak ebben áll, de egészen biztosan Az ajtó része. És ez a fajtája csak a vászon-dimenzióban, piros fotelsorokból működik.
10*/10 pont
