Állítólag van az ijesztegetős műfajnak egy etikettje, amely arra inti a rendezőt, hogy a publikum és a siker érdekében legalább 20 percenként iktasson be a történetbe egy feszültségoldó cigarettaszünetet. Ezalatt a nézőtéren kétségbeesetten össze lehet mosolyogni, el lehet olvasni egy sms-t, vagy bármit csinálni, ami kisimítja az elgyötört idegeket - közben a vásznon a fogyatkozó szereplőgárda elsüt néhány viccet, vagy egyszerűen csak nappali jelenet zajlik. Nos, az 1974-es, mára már kultikussá vált Texas Chainsaw Massacre-t feldolgozni merészelő Marcus Nispel valószínűleg sosem hallott erről az etikettről. Németországban teljesítményelvű németek élnek.
A tavalyi remake ugyanis embertelenül tömény trash-horror, mintha csak sodronyidegzetű boncmesterek vagy benyugtatózott pszichiáterek ingerküszöbe alapján rakták volna össze. Megmarkol, nem ereszt. Üdítő momentumokról, szerelmi szálakról, időhúzó tanakodásokról szó sincs, aki egy pillanattal később kapcsol, máris a Hewitt család pincéjében találja magát, remény és arcbőr nélkül.
Az elsőfilmes rezsiszőr mindazonáltal nem vállalt túl nagy kockázatot Leatherface, a bomlott rokonság és a bomló vendégek kalandjaival, sőt, még a sztorit sem helyezte át mai környezetbe. A hulló fiatalok - akik már sosem érnek oda a Lynyrd Skynyrd-koncertre - barkója és özönvíz előtti mikrobusza, illetve a 30 évvel ezelőtti alapműből átmentett operatőr (Daniel Pearl) egytől egyig korunk divatos retróhangulatát erősíti. Megmaradt a dokumentarista keret is, melynek során a rendőrségi helyszínelés árnyoldalaiba pillanthatunk bele a Blair Witch Project fekete-fehér kézi kameráján keresztül (a Peppert alakító Erica Leerhsen szerepelt is benne), egyszóval megbízható iparosmunka lett minőségi garanciával, de kevés extrával.
A színészek közül okvetlenül megemlítendő még Jessica Biel, akinek pocija a Vonzás szabályaiban is mutatós volt, s azóta a mértékadó People magazin a világ 50 legszebb nője közé választotta. Csak a rend kedvéért kell hozzátenni, hogy a filmben a súlyosan terhelt Leatherface-re - akinek legfőbb jellemvonása, hogy a henteskészlete beszél helyette - egy csonkolt felkaron kívül vajmi kevés hatást gyakorol a belőle áradó feminum.
A maradék pedig véget nem érő szenvedés, vér, kín és sikoly, rebbenő zseblámpafényben csorog valami egy kampóról, s a szereplők természetesen ezúttal sem arra futnak, amerre mindenki futna. Azt persze a néző is sejti, hogy ebben a leosztásban minden út egy sáros bakancshoz vezet, melynek tulajdonosa a legjobb barátunk arcát viseli. És harmadszorra mindig be tudja indítani a láncfűrészét.
