Az amerikai függetlenfilmes Richard Kelly huszonhat évesen megrendezte a tinik 12 majmát. Első játékfilmje fantáziadús és szórakoztató mozi, mely rugalmas átmenetet képez egy sci-fi képregény-paródia és egy skizofrén-paranoid tinédzser naplója között.
Donnie Darko egy nyolcvanas évekbeli amerikai kertvárosban éli a gimnazisták mindennapjait. Pontosabban élhetné, mert egy hang folyton arra kényszeríti, hogy másképp tegyen. Egy nyúl az űrből, egy baráti kísértet vagy csupán hallucináció? Ezt eleinte Donnie sem tudja eldönteni, mindenestre a hipnotikus erőkkel rendelkező illető már az elején közli a lesújtó hírt, huszonnyolc nap múlva világvége s addig még sok a teendő.
Donnie éjszaka holdkórosan bolyong, s maga sem érti miért ébred egy mező közepén. Aztán hazaérve azt kell látnia, mégsem volt ez olyan rossz húzás, hiszen közben egy ismeretlen eredetű hatalmas repülőgépmotor zuhant az égből a szobájára.
És pereg tovább az időkerék, tűzkár, vízkár, pinceajtó. Szerelem, türelem, türelem, szerelem. Donnie, ha teheti, egy időgép összeállításának mikéntjéről töpreng. Nagy segítségére van ebben a környékbeli Halálnagyi, aki arról ismerszik fel, hogy newave-es őszpankra zilálódott frizurájával és hosszú poros köpenyegében naphosszat ajtaja és az út menti postaládája közötti szakaszt rója. Mellesleg fiatalkorában írt egy könyvet "Az időutazás filozófiája" címmel, mely sokban emlékeztet Csáth Géza "Egy őrült nő naplójá"-hoz.
Donnie hozzá hasonlóan feltételezi, hogy az időgép olyasféle dolog, ami kocsonyás karjával láthatatlanul kinyúl az űrből, s valamit eltol a sors sakktábláján. A kerettörténet tanulsága szerint arra is rájön, hogyan élhetné át életének egy szakaszát újra és újra, korrigálva a korábban elkövetett hibákat. Talán gondolatban, talán a pusztítás útján vagy csupán újabb hibák elkövetésével.
A független filmes író-rendező, Richard Kelly mintha maga is úgy alkotná forgatókönyvét, hogy a történet minden egyes újra írásakor egy múltat és jövőt ismerő időutazó (az aktuális jelen számára logikátlannak tűnő) következetességével nyúlna bele az események menetébe. Emellett remekül választ főszereplőt és filmzenét is: a Donnie-t alakító Jake Gyllenhaal tekintetében egyszerre tükröződik megszállottság és zsenialitás, őrület és intuíció; David Bowie nyolcvanas évekbeli dalszövegei pedig mintha egyenesen ez alkalomra íródtak volna. A "Donnie Darko" szépreményű utazást kínál a tudatalattiba, szürreális játék a filmidővel, melynek nemcsak megalkotása, de megtekintése is sok fantáziát igényel.
