Egy barcelonai kutatócsoport felderítette, hogy a szerelem a maga dopamin-, illetve szerotonintermelésével - hisz mi más is ez a zsigereket átjáró romantikus baromság, mint színtiszta kémia - kikapcsolja az agy azon zónáját, ami az egyes személyek értékeléséért felelős. Némi vigasz - a patkányokon végzett kutatásokból derült ki -: ez a folyamat az állatoknál is végbemegy. A kutatás másik korszakalkotó leleménye szerint eme érzékcsalódás viszont a fajfenntartás szempontjából bír alapvető funkcióval, hisz' ha egyből észrevennénk partnerünk hibáit, kevésbé lennénk hajlamosak hosszú távú kapcsolatok kialakítására, így végül gyermekeink sem születnének.
Juraj Lehotsky szlovák rendező szerencsére magasról tesz a kémiára, nem csinál mást, mint szemlélteti négy vak ember szerelmes, hovatovább hétköznapi boldogságát. Peter is és felesége is vak, éldegélnek lakásukban, a feleség pulóvert köt a férjének karácsonyra, krumplit hámoznak és főzőcskéznek, aztán meg Peter koncertjére mennek, ahol szintén vak gyerekek énekelnek, ő meg zongorázik. A következő történet sem kevésbé vérlázító. Miro "többszörösen hátrányos helyzetű", hiszen vak és roma, de ha ez még nem volna elég, beleszeret egy nem roma és csak egyik szemére vak lányba, s egy szerelmes éjszakán teherbe ejti a lányt, és a gyereket is megtartják. És Lehotsky még képes fokozni, Elena és férje is vállalnak gyereket; pár év múlva a mama moziba megy látó kisfiával Rumcájszt nézni, és a kisfiú meséli el neki, mit csinál a medve az erdészház udvarán...
Hát nem egyszerű? A szem vak, ami fontos, azt a szívünkkel kell keresni...
