"Humorban nem ismerek tréfát!"- fogalmazta meg a vígjáték kvintesszenciáját nálunk Karinthy, de ezt tudja Wilson és Vaughn is.
Egy jól megtervezett gyártási folyamat extraprofitban kifejezhető sikere sokban múlik a legkülönfélébb praktikus és költségkímélő megoldások alkalmazásán. Az elsősorban filmek gyártására szakosodott iparágban, jelen esetben az amerikai "álomgyárban", egyéb eszközök mellett ilyen "okos" megoldás például a különféle dramaturgiai sémák használata. Ezt szokás rosszmájúbb körökben úgy fogalmazni, hogy gyakorlatilag minden egy kaptafára készül, ám azért így ez nem teljesen igaz, és az első variáció talán elegánsabb is. Ezek a sémák legpontosabban és legtömörebben úgy foghatók meg, mint jól ismert, de ennek ellenére bölcs közhelyek különböző szituációkba helyezett kibontásai. A legtöbbet alkalmazott dramaturgiai sémák között egészen biztosan dobogós az "addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik".
Sok előnye van ezeknek a sémáknak. Közismert a sztori vezérfonala, ezért az érthetetlen és túlbonyolított cselekmény nem riasztja el a fizetőképes nézőközönséget. Bármilyen műfajban alkalmazható, legyen az akciófilm, krimi, horror vagy pornó, katasztrófafilm, vagy mint jelen esetben is, vígjáték. Persze, hátránya e sémáknak, hogy előre sejthető a végkifejlet, tudja mindenki, a széttört korsót úgyis összeragasszák a végén, hiszen vízre azért mindig szükség van. És ha szétdobálnánk az összes kútrajáró, összetört korsó cserepeit, ki se látszanánk már a törmelékből? Szerencsés esetben azonban különlegesen tehetséges emberek használják e sémákat, akik képesek egyedi tartalommal megtölteni a tulajdonképpen közhelyes szerkezetű alkotást.
Bob Fisher és Steve Faber tehetséges emberek, hiszen sikerült összehozniuk egy tulajdonképpen nyugodt szívvel frenetikusnak nevezhető forgatókönyvet két nagypofájú és gátlástalan, elsősorban válóperes ügyekkel foglalkozó zugügyvédről, akiknek kedvenc passziója, hogy puccos esküvőkre járjanak, kihasználva az ilyen alkalmakkor felfokozott izgalmi állapotban lévő koszorúslányok nagy számát, nem kihagyva az ilyen alkalmakkor természetesen adódó potyakaját és potyapiát se. Szerencse továbbá, hogy sikerült megnyerni a két főszerepre két elementáris erővel komédiázó színészt, a nagydarab, de pergő nyelvű Vince Vaughn-t, akit először a Bárbarátokban, legutóbb pedig a Mr. és Mrs. Smith Eddyjeként láthattunk, és "a világ egyik leggörbébb orra" büszke címet még büszkében viselő Owen Wilson, aki most elválaszthatatlan szimbiótája, Ben Stiller nélkül lép fel ugyan, de a híres-hírhedt Kékacél pillantását többször elsüti, mindannyiunk örömére.
A két laza arc már nem éppen ifjonc, de már végigcsajozták Amerika összes puccos esküvőjét, vallásra, nemzetiségre és kultúrákra való tekintet nélkül, két cél vezérelte őket összesen: a romantikus esemény által tűzbejött csinos lányok száma és a feltálalt rákfalatkák és osztrigák mennyisége. Egyszer azonban nem kisebb személyiség, mint a USA pénzügyminiszterének házába toppannak be a szokásos hétvégi programjuk reményében. A nagy hatalmú és arrogáns figurát Christopher Walken hozza úgy, hogy akár a most regnáló Bush-kormányban is helyet kaphatna, egy olyan család feje, amely úgy tűnik, kifog a sokat próbált hőseinken. Hiperagressziv vőjelölt, nimfomán kisleány, homoszexuális festőfiú, szabadszájú nagyanyó ténykedése nehezíti útjukat, amely, mivel vígjátékról van szó, kötelezően boldog véget fog érni, ne legyenek kétségeink: minden jó lesz, a vége (is) jó.
Vígjáték az egyik legnehezebb műfaj, tán mind közül, hiszen hogy jó legyen, nagyon sok csillagnak kell együtt állnia, nem lehet görcsösen játszani, csakis a legnagyobb lazasággal. "Humorban nem ismerek tréfát!"- fogalmazta meg a vígjáték kvintesszenciáját nálunk Karinthy, de ezt tudja Wilson és Vaughn is. Kettejük játéka nagy komédiásokat idéz, sikerük bizonyságául szolgálhat a sajtóvetítés általában visszafogott és távolságtartó szakmai közönsége, amely ez alkalommal térdét csapkodva röhögte végig a filmet.
