A román film friss irányához tartozó, második nagyjátékfilmjével jelentkező Adrian Sitaru filmje afféle trendi "mid-life crisis"-történetet mesél el, miközben nyomokba belecsomagolja a Lasarescu úr halála óta népszerű témát, a román egészségügy problémáit. Sajnos azonban a Legjobb szándék hamar ellaposodik és egyáltalán nem sikerül közel kétórás játékideje alatt lekötnie a nézőt.
Nem célom alapvető dramaturgiai ismereteket oktatni, sőt, kijelentem, számos kiváló alkotó (Csehovtól Antonioni-ig) egész életművet épített a drámaiatlanságra, mégis: Sitaru munkáját látva muszáj elpufogtatnom azokat az Egri Lajos óta közhelynek számító téziseket, miszerint egy jól megírt dráma attól lesz jó, hogy folyamatosan építi a konfliktust az egymással szemben álló felek között, mely konfliktus előbb-utóbb kirobban, és végleg megváltoztatja helyzetüket.
Sitaru úgy tűnik, ezt nem tanulta meg, vagy legalábbis igyekszik minél inkább tagadni. Az eredmény egy teljes unalomba és érdektelenségbe fulladó, elvetélt melodráma-kísérlet, mely sehová sem tartó cselekményre és tehetetlen karakterekre próbál építkezni.
Főhősünk, a legátlagosabb harmincasok életét élő Alex (Bogdan Dumitrache), akinek karakterét egyébként stílusosan vezeti fel a rendező azzal, hogy a film első húsz percében nem látható mobiltelefon nélkül, értesül a hírről, miszerint édesanyja szélütést kapott, és kórházban fekszik. Természetesen azonnal visszatér szülővárosába, hogy meglátogassa őt, illetve meggyőzze, menjen Kolozsvárra, ahol sokkal jobb ellátásban részesülhet.
És itt kifullad a sztori: az elkövetkezendő másfél órán keresztül Alex hiába kísérli meg sokadszorra is rábeszélni anyját a távozásra (ezt a helyi orvosok is erősen akadályozzák), míg végül kiderül: édesanyjának nincsen komolyabb baja (a konfliktus magától megoldódik…), ő pedig barátnőjével visszatér addigi tökátlagos életéhez.
A színészekre nem lehet panasz, jól teljesítenek (köztük a barátnőt alakító Tóth Orsolya is), azonban egy ennyire egysíkú, elrajzolt valamiben még ők nem képesek kibontakozni. A rendező pedig ahelyett, hogy a karaktereket és a drámát pofozná helyre, felesleges formanyelvi és technikai bravúrkodásra pazarolja idejét (a gyakori egyes szám első személyű nézőpontú hosszú beállítások egy idő után egyre zavaróbbak).
Néhány ügyes rendezői fogás (lásd fentebb) és elvétve egy-egy frappáns párbeszéd, motívum azért akad, nem menthetetlenül rossz Sitaru filmje. A probléma, hogy hiányzik belőle a lélek, még nyomaiban sem találni benne olyan erőt, mely képes lenne magával ragadni a közönséget és közel két óra erejéig a vászon elé szegezni.
A történetben lett volna épp elég potenciál, melyet kellő drámai érzékkel és kreativitással ügyesen fel lehetett volna építeni, és erős drámává formálni. Legnagyobb sajnálatomra nem ez történt. Pedig a rendezőt nyilván a "legjobb szándék" vezérelte.
