A Texas hercegének – úgy tűnik – sikerült feloldania a rendezőben feszülő ellentétet: a drámai hangvétel és a felszabadító „férfiak egymás közt”-humor, ha nem is alkot szerves egységet, de jól megférnek egymás mellett.
Miután a 2000-es évek elején debütáló David Gordon Green George Washington című indie-drámája elnyerte a New York-i filmkritikusok körének díjátadóján a legjobb első filmnek járó kitüntetést, a rendezőt elkezdték számon tartani a szakmában. A fiatal független filmes nem okozott csalódást, következő három filmje (Az ’Igazi’, Áramlat, Angyal a hóban) is pozitív kritikai visszhangot kapott, úgy tűnt, Green megtalálta saját hangját (amiben többen felfedezni vélték Terrence Malick hatását). Az Indiewire magazin egyik munkatársa így írt a rendező következő filmtervéről (az Ananász expressz) az Angyal a hóban kritikája végén: „Ha minden jól alakul [...] minden címlapon erről fogtok olvasni.” A lúzer drogdílerekről szóló Ananász expresszel a rendező pályafutása váratlan fordulatot vett, és a Jude Apatow-féle bromedy vígjátékok irányába fordult. Bár a szokatlan téma- és stílusváltás programadó darabját jól fogadta a kritika (Roger Ebert így írt a filmről: „arra a kérdésre, hogy mi lenne, ha egy ilyen filmet egy jó rendező rendezne, az Ananász expressz a válasz”), Green ezt követő vígjátékai (Király!, A bébisintér) sokat rontottak a szerző renoméján.
A Texas hercegének – úgy tűnik – sikerült feloldania a rendezőben feszülő ellentétet: a drámai hangvétel és a felszabadító „férfiak egymás közt”-humor, ha nem is alkot szerves egységet, de jól megférnek egymás mellett. A két különböző beszédmód használatát már maga a film alapsztorija indukálja. Főszereplőink két útkarbantartó férfi, akik a nyolcvanas évek végi hatalmas texasi erdőtűz következtében megrongálódott útfestés helyreállításán dolgoznak. Az idősebb Alvin nyugodt és megfontolt, jól tűri a munkával járó magányt és monotonitást, szabadidejében német nyelvleckéket vesz és távoli kedvesének ír szívhez szóló leveleket. A fiatalabb Lance, aki történetesen Alvin barátnőjének öccse, mindenben elüt partnerétől. A természetben halálra unja magát, és csak arra tud gondolni, hogy hétvégén hogyan és kivel éli ki felgyülemlett szexuális vágyait a városban. A két férfi különböző habitusa már önmagában humorforrásként funkcionál, de a film során nyilvánvalóvá válik, hogy bár mindketten a saját eltérő férfiasságideájukat kergetik, lelke mélyén Lance és Alvin is gyerek. Így a konfliktuskezelésük is egészen szórakoztató tud lenni, például ahogy egyikük felnőtt férfi létére indián harci arcfestékben üldözi a másikat, keresztül az erdőn.
Alvin és Lance összezártságának azonban van egy sokkal emberibb oldala is, ami párbeszédet nyit a rendező korai, drámai hangvételű filmjeivel. Van abban valami megkapó, ahogy ez a két férfi teszi a dolgát, ennyire távol a társadalom vigyázó tekintetétől. Hasonlóvá válnak az őket körülvevő természethez, ugyanolyan megszállottan szorgoskodnak, mint két hangyamunkás. Nem véletlen, hogy az operatőr időnként rajta felejti a kameráját a táj egyéb szereplőin – patakon, bogarakon, felhőkön – hiszen a két útkarbantartó csupán picinyke része ennek a nyüzsgő makrokozmosznak. És ez a kép szép, ráadásul nem is magyarázza túl a film. De a történet nem elégszik meg a természetben zajló mindennapi folyamatok megfigyelésével, az elmélyült szemlélődést egy-egy természetfölötti vagy abszurd motívum erősíti, amitől Alvin és Lance önként vállalt száműzetése újabb jelentésrétegekkel bővül. Éteri jelenet például, amikor Alvin a semmi közepén összetalálkozik egy decens idős hölggyel, aki leégett házának romjai között keresgéli feltehetőleg megsemmisült repülős igazolványát. (A szekvencia különlegességéhez hozzátartozik, hogy az öreg hölgy nem színész és nem játssza el a jelenetet. Green úgy talált rá forgatás közben – akárcsak Alvin –, ahogy leégett otthonának hamvaiban kotorászott, és rávette, hogy történetét beletehesse a filmbe.)
A lassú sodrású, helyenként felszabadítóan vicces, helyenként elgondolkodtató és kontemplatív filmnek egyetlen szépséghibája van: az, hogy egy Hafsteinn Gunnar Sigurðsson nevű izlandi rendező már megcsinálta ugyanezt két évvel ezelőtt. Green ugyanis a 2011-es Á annan veg című izlandi dramedy remake-jét készítette el, amivel csak annyi gond van, hogy az újrázás szinte szóról szóra vette át az eredeti forgatókönyvet. (Az alapos másolás kiterjedt például a film címének frappáns megjelenítésére is, ami szerintem már pofátlan ötletlopás számba megy). Persze remekül lehet szórakozni a Texas hercegén anélkül, hogy láttuk volna az ősképet, a film élvezeti értékéből nem von le sokat az alkotói eredetiség hiánya.
Egy dologban azonban tudott újat mutatni a remake, amitől sokkal emlékezetesebb filmélményt nyújt, mint az eredeti. Paul Rudd és Emile Hirsch, a két főszereplő színészi alakítása páratlan, arcuk árnyaltabb és karakteresebb, mint izlandi társaiké. Elhivatottságukat és elmélyültségüket jól jelzi a zseniális lerészegedés-jelenet improvizált éneklése (egy nem létező, nyolcvanas évekbeli popslágert költöttek, egymás szájából véve ki a szót, melyet aztán a rendező meghangszereltetett, és az „albumverziót” felhasználta a film elején). A Texas hercege jó kis film, de főleg úgy, hogy nem láttuk az eredetijét. Fontos tehát, hogy ne legyünk kíváncsiak, ne akarjuk megtudni, miből lett a cserebogár!
