A Gyűrűk Ura és a Harry Potter-sorozat sikerének szárnyán érkezett annak idején a mozikba a Narnia krónikái első része, és a fantázialényekre kiéhezett közönség jól megkajálta a Disney nem túl fantáziadús gyereksztoriját. Azóta a világ nagyot fordult, és ma már nem elég a sikerhez pár törpe és néhány kardcsapás, hiszen az elmúlt két-három évben a csapból is fantasy filmek folytak. Ilyen körülmények között Andrew Adamson rendezőnek és csapatának is többet kellett nyújtania. Fel tudtak nőni a feladathoz.
Világmegmentő gyermekek
A fantasy műfaj a látszat ellenére nagyon sokrétű. A Gyűrűk Ura-szerű klasszikus fantasy történetektől kezdve a barbáros-boszorkányos hard fantasyn át egészen a sötéten romantikus dark fantasyig számos vállfaja akad, de a hollywoodi filmesek mostanában eléggé megfeledkeztek erről. Valahogy leragadtak a "kisgyermek a fantáziavilágban csodás hőssé válik és megmenti népét a gonosz uralkodótól" típusú meséknél, amit láthattunk az Ébredő sötétségben, az Eragonban, Az arany iránytűben és a Spiderwick krónikáiban is az utóbbi időben. Ennek az alaptípusnak a mintapéldánya volt a Narnia első része, csakhogy az alkotók pechjére gyakorlatilag a második epizód sem szól másról. Hiába telt el 1300 év a fantáziabirodalomban, ha a Pevensie testvéreknek ezúttal is egy gonosz uralkodót kell letaszítaniuk trónjáról, hogy az uralkodói székbe ültessék az igazságot Caspian herceget. Ez pedig 2008 nyarán már elég fárasztó...
Mi változott?
Adamson érezte, hogy szüksége van a változtatásokra, és kivételesen nem csak a levegőbe beszélt, amikor azt ígérte, hogy az új rész jóval sötétebb tónusú lesz elődjénél. Már a képeken is látszik, hogy szakítottak az első rész csehszlovák mesefilmekre jellemző látványvilágával, és inkább az újabb Potter-epizódok inspirálták őket. A mitikus lények is jóval kidolgozottabbak, és már nyoma sincs a legutóbbi botrányosan gumiszerű maszkoknak és ócska csatajeleneteknek. A rendező valószínűleg sokszor megnézte a Gladiátort és A rettenthetetlent DVD-n, hogy tanuljon valamit a csatajelenetek dirigálásáról, és bár a vért elkerülte (gyerekfilmről van szó), azért a dinamikából és a vágástechnikából ellesett pár jó technikát.
Tét
Az első rész legnagyobb hibája az volt, hogy végig érezhettük, itt bizony a jó szereplők nincsenek komoly veszélyben, és a végén úgyis minden jóra fordul. Ez a fajta logika megölte a mese izgalmát. Másodjára a csatajelenetek kimenetele korántsem ennyire előre eldöntött, így az ügyes koreográfiák mellé valódi izgalmat is átélhetünk. A vár éjszakai megtámadása is a film végi nagy csata is teli van a Birodalom visszavágra emlékeztető vesztes, de heroikus pillanatokkal, csak kár, hogy ezen erényeket gyorsan sikerül lerombolni a dialógközpontú jeleneteknél. Ilyen színvonalú párbeszédeket általában a Barátök köztben hallhatunk, és a színészi játék sem sokkal haladja meg azt a szintet. Legalább az alkotók tudhatják, hogy milyen irányban kell fejlődniük egy esetleges harmadik rész készítésekor.
Kinek ajánljuk:
- az első rész fanatikus híveinek
- fantasy táborok jelmezbe öltözött lakóinak
- monomániában szenvedőknek
Kinek nem:
- akik dührohamot kapnak egy újabb világmegmentő kölyök láttán
- aki úgy érzi, hogy kinőtt már a gyerekmesékből
- aki egy A Gyűrűk Ura-szerű élményt szeretne újra átélni
6/10
