Hollywood háza táján az utóbbi években margóra szorult a drámai szuperhősfilm. Míg a Marvel-műhely rendre "rock-and-roll" életérzéssel vizezi a veretes magánmitológiákat (Vasember, Thor), addig egy parodikus húrokat pengető, deheroizált világképpel operáló divathullám (HA/VER, Zöld Darázs, Super) is születőben van. Ebben az oázisban üdítő alternatívát kínál a mutánsok nagyelbeszélését eredőjénél megragadó X-Men: Az elsők.

Bryan Singer X-Menje az ezredfordulón egy korszaknyitó felfedezést csíráztatott ki: azt, hogy a korábban többnyire túlstilizált absztrakcióként megjelenített szuperhőstörténettől egyáltalán nem idegen a drámai nyelvezet és a lélektani realizmus. Talán a széria nyomában kirobbanó adaptáció-mánia is hozzájárult a forrásmédium, a képregény kulturális legitimációjához, amennyiben a füzetekben foglalt mítoszokat széles körben újraintegrálta a köztudatba. Ám érdekes módon a Singer által kitaposott vonulatot csupán Christopher Nolan gondolta tovább programszerűen (Batman: Kezdődik, A sötét lovag), és az ő színre lépése után megtört a komor hősábrázolás evolúciójának íve. Az aktuális irányzatok pedig már egyenesen a történetek hangnemét és világnézeti jegyeit kezdik ki: a HA/VER és a Zöld Darázs főszereplője banális akcióhős, komikus válfajokból kölcsönzött típusfigura, akit nem zord kötelességetika, hanem a vágybeteljesítés egoista gépezete mozgat – a hőskorpusztól való ironikus függetlenséget pedig mindkét filmben az öntükröző játékosság nyomatékosítja.

Ebben a légkörben – mintegy a fentiek ellentéziseként – fogant az X-Men: Az elsők. Szerencsére a Fox emberei nem feledték el, hogy ez a franchise komplex elbeszélésmódot igényel, és Matthew Vaughn – akinek neve éppen a HA/VER kapcsán vált ismertté a műfajban – következetesen ragaszkodik is a Singer által kijelölt ösvényhez: a kubai rakétaválság grandiózus díszletei mögött pátoszmentes komolysággal rajzolja ki a későbbi trilógia erőviszonyait. Eredetmítosza két fiatalembert helyez patikamérlegre, az ő sorsukon keresztül regéli el a többségi társadalom által kirekesztett mutánscsoport – a későbbi X-Men – megalakulását. Charles Xavier (James McAvoy), a telepata génkutató és Erik Lehnsherr (Michael Fassbender), a fémek fölött uralkodó, göcsörtös lelkületű elvbarátja ugyanazt a férfit keresik: Sebastian Shaw-t (Kevin Bacon), a hataloméhes manipulátort, aki a hidegháború puskaporos hangulatában világuralmi terveket dédelget. Céljuk érdekében sorstársakat toboroznak maguk mellé, de az események hatására végül egymás ellen fordulnak.

A nagyközönség A sötét lovag óta nem láthatott olyan szuperhősfilmet, amelynek cselekménye az egyes karakterek drámai interakciója köré összpontosult volna. Vaughn mozijában pedig éppen ez a helyzet: noha a hosszadalmas elővezetés miatt kissé későn bontakozik ki, a második részben már végig Xavier és Erik kapcsolata a fő sorvezető. A forgatókönyvíró ügyes eszközökkel növeli a két főszereplőre nehezedő nyomást, és lassan érzékelteti a folyamatot, ahogy az eleinte homályba temetett motivációs különbség végül ideológiai törésvonalat ékel közéjük, mely barátságuk felszámolódásához vezet. Vaughn intenzív sorsdrámája mer bonyolódni, s alámerül a végletek paradoxonába, hogy hitelesen érzékeltesse Erik (a későbbi Magneto) jellemtorzuláshoz vezető hübriszét. A lágerek poklát megélt férfi személyes ügynek tekinti az édesanyja haláláért felelős Shaw megbüntetését, érzékeit teljesen eltompítja a düh, ám a revans a várt megbékélés helyett csak embergyűlöletet plántál belé. A mutánsi önrendelkezés zsarnoki teoretikusa, Shaw szellemi örököse lesz belőle: bukásával egy, a szélsőségek retorikájára épülő kisebbségi ideológia kórisméjét vázolja fel a történet.

A testvérviszály archetipikus fővonala tehát a minimalista párbeszédek és a számos mellékkonfliktust összesűrítő dramaturgia ellenére kifejti a maga hatását. Ugyanakkor, a legtöbb eredetmesétől eltérően Az elsők jól felépített történettel és önálló stílussal is rendelkezik. Természetesen fellelhető benne néhány utalás a későbbi fejezetekre, de ezek általában alig észrevehetően, derűs egysorosok formájában illeszkednek a narratívába. És bár a mutánstanoncok arcképcsarnoka meglehetősen széles, az egyes karakterek szinte kivétel nélkül kapnak egy-egy emlékezetes momentumot. Külön kiemelendő, hogy Mystique (Jennifer Lawrence) belső vívódása hitelesen és teátrális vonásoktól mentesen ábrázolódik: az önelfogadás divatos dilemmáját a forgatókönyvíró ötletes dialógusok kíséretében, az ismert sablonoktól teljesen elszakadva tematizálja. Sőt, néha egész egyszerűen a sokatmondó halálnem ad kulcsot az adott figura értelmezéséhez: az ördögi Shaw koponyáján vérfagyasztó körülmények között ugyanaz az érme fúródik keresztül, amely korábban pusztító önkényuralma szimbólumául szolgált (mi sem illusztrálhatná szemléletesebben az erőszak önmagába visszazáródó körkörösségét), a társai védelmére kelő mutáns, Darwin pedig keserű kísérőzenére, a fájdalomtól sóbálvánnyá meredt arccal, irtózatos haláltusát vívva távozik az élők sorából.

Mindemellett még az akciójeleteket sem nyakló nélkül, öncélúan csepegtetik az alkotók: az ilyenek csak akkor szakítják meg az események menetét, amikor dramaturgiai szerepük is adódik. És külön öröm, hogy – az álomgyári blockbusterek kortárs gyakorlatától eltérően – ezúttal nem több szögből felvett detonációk, törmelékké zúzódó irodaházak és egyéb, egy kaptafára épülő látványelemek monoton orgiájára kell élvezkedni, hanem kreatívan megmunkált, dinamikus mutáns-összecsapások, okosan előadott fordulatok (pl. a hadihajók tűzerejének manipulálása), és szorongató drámák (pl. a szigetet érő, végső össztűz) kerekednek ki az izzasztó helyzetekből.

Az X-Men: Az elsők tehát ismét kitágítja a szuperhősfilmek mostanság habkönnyű eszképizmusba záródó értelmezési keretét, és bebizonyítja, hogy Singer, Nolan és a többiek ügye még ma sincs teljes reménytelenségre kárhoztatva. A képregénymozi önnön struktúrája legmélyén hordozza a tragédia körvonalait, és csak a tehetséges alkotókon múlik, hogy összeáll-e valami ezekből a körvonalakból. Ezúttal összeállt.