Jóllehet a százegy éve írt Cseresznyéskertet mint a Radnóti Színház Csehov-ciklusának negyedik darabját a legaktuálisabb komédiának sugallja a színlap, Valló Péter rendezése biztosra ment. Nem akarta újraértelmezni vagy megreformálni a Csehov-darabok megszokott játékmódját. Ebben a Cseresznyéskertben az az édesbús, enyhén ironikus Csehov jelenik meg, akit megszokhatott a magyar közönség. Ez a megszokás az előadás előnyére és hátrányára is válik.
Pedig sok mindent láthatott a néző, ami valóban fontossá tette a kertből való kiűzetésnek ezt a csehovi variációját. Korrekt színészi játék alapozta meg a szerepek fontosságának átértékelését; amúgy is nehéz megmondani, ki a Cseresznyéskert hőse, de itt lehetetlen. Sem a birtokát elveszítő Ranyevszkaja, sem a vagyon adta boldogság határait megsejtő újgazdag Lopahin nem válik a darab hősévé. A mellékszereplők is fontosak lesznek: nemcsak az ismert világgal együtt eltűnő Firsz (Miklósy György) vagy az új idők emberének számító inas (Csányi Sándor) lesz emlékezetessé, hanem az új birtokos által megtartott - s ezek szerint nem is olyan szerencsétlen - titkár (Lengyel Tamás) vagy a saját boldogságán még varázslattal sem segíteni képes bűvész (Martin Márta) is.
A hagyományosan fontosabbnak gondolt szerepek közül Schneider Zoltán megmutatja a felborult világ otthontalanságában a siker lehetősége mellett a gyökértelenséget is megérző új földesurat. A kert birtokosa, Kováts Adél azonban megmarad a Csehov-sztereotípiák szintjén: gyenge, álmodozó és élhetetlen figura. S bár néhány jelenetben jól észrevehetően éppen ez volt a cél, a színésznőnek nem sikerült kilépnie ebből a skatulyából. Bálint András Gajev alakjában az értelmiségi paródiája. Beszédének semmi értelme, igaza már csak önnön magát hatja meg. Ánya szerepében Kovalik Ágnes és Varjaként Weber Kata viszont hitelessé és élővé teszi az előadást: átlagos hősök, hétköznapi boldogtalanság.
A magyar drámairodalomba beilleszkedtek a híres fordítások. Shakespeare Arany, Csehov pedig Kosztolányi vagy Tóth Árpád nyelvén szólal meg. Morcsányi Géza új tolmácsolása azért használt az előadásnak, mert úgy tette elevenné az amúgy is az élőbeszédet utánzó Csehov-szöveget, hogy sem patetikussá nem emelte, sem pátoszmentessé nem csupaszította azt. El Kazovszkij díszlete is egyszerre szól a XXI. és a XX. század elejéről: az egyre szűkebb, nyugtalanabb tér a világ törvényeinek a megváltozását mutatja. A kipukkadó léggömbök ötlete viszont kissé erőltetettnek tűnt.
Ha Csehovot az orosz lélek szerzőjének szokás közhelyesíteni, akkor Jókai lenne a magyar lélek geográfusa. S ha hihetünk neki, nemcsak lóra termett, hanem nyugalmat kedvelő és vendégszerető nép is volnánk. Mi a tegnapi elnyomót is új földesúrrá domesztikáljuk. S ha a csatazajt és a sortüzet is halk dallammá tudjuk szelídíteni, akkor a halkan, észrevehetetlenül összedőlő világ is szomorú melódia lesz: magyar Csehov. Pedig Anton Pavlovics nem ilyen. Kár, hogy most nem sikerült ezt megmutatni.
