Mikor a notórius késők is helyet foglaltak, izgés-mozgás, lehalkított, de még befejezett mondatok a nézőtéren, megjelenik egy inas, és bejelenti az első felvonást. Eddig is tudta mindenki, hogy színházban van, volt ruhatár meg büfé, miért kell ezt deklarálni is? Menjen fel a függöny, és jöjjön elő nyolcszáz év mélyéről a Canossa-járásra készülő császár.
Pirandello IV. Henrikje azonban nem a német-római császár történetét meséli el, de még csak nem is a francia királyét, mint azt az egyik mellékszereplő gondolja. Ez a IV. Henrik a világ szemében bolond: egy magát a fiatal császárnak képzelő középkorú úr, aki a lóról leesve örökre benne ragadt egy farsangi szerepben. Vagy mégsem? Amikor az évtizedekkel korábbi karnevál résztvevői, régi szerelme és annak jelenlegi párja, egykori riválisa meglátogatják, a bolond kényszeríti az épelméjűeket szerepjátszásra, hogy majd kinevesse őket. Kiderül, hogy már rég visszanyerte tudatát, mégis úgy döntött, hogy őrült marad. Akkor is jobb német-római császárnak lenni, mint átlagos olasz polgárnak, ha csak őrület az egész? És átlagosnak lenni akkor is rosszabb, ha igaz? Ez a signore nem öregedett meg, nincsenek társadalmi kötelezettségei, nem él megsavanyodott házasságban, és nem nyomasztja a lelkiismeret az elmúlt harminc év miatt. Ő él igazi életet, vagy a normálisok?
Ha nem a megszokás irányít minket, máris problematikusabbá válik a határ valóság és a képzelet, nézőtér és a színpad között. Pirandello drámái azt mutatják fel, hogy a bevett határok megállapodásnak tekinthetőek csupán.
Stefano de Luca finom utalásokkal vezeti egyre beljebb a nézőt a megszokott világból először száz, majd nyolcszáz évvel korábbra, miközben tudatosítja: helyben járunk. Függönyök során át jutunk el a külvilágtól a császár környezetéig. A rendezés átgondolt, de nem különösebben újító. Nem tesz hozzá ahhoz, amit eddig gondolhattunk Pirandellóról, igaz, nem is vesz el belőle.
Füzér Anni színpadképe is ilyen: szolid vörös szalon, a XX. század elejét idéző ruhák - múlttá vált Pirandello jelene -, mögötte katedrálisablakot idéző függönyök és látványosan jelmezszerű középkori ruhák: kétszeresen is tudatosítja, hogy színházban vagyunk.
Ám az alakítások visszafogottsága már valószínűleg nem tudatosan törekszik megkérdőjelezni az illúziót. Keres Emil belépője nem elég erős, és a két tanácsost alakító Mészáros Tamás és Schneider Zoltán ugyanúgy nem teremt atmoszférát, ahogyan Kováts Adél az őrgrófnő vagy Epres Attila Belcredi báró szerepében. Szervét Tibor megjelenésekor viszont felpörög az előadás. Szervét elviszi a hátán a darabot, IV. Henrik-alakítása csaknem végig bírja a kötéltáncot az őrület és a szerepjátszás tudatossága között. Egyedül az utolsó részben tér vissza azokhoz az eszközökhöz, melyeket más szerepekből ismerünk tőle, s melyekért egyébként szeretjük is. Csányi Sándor túllép az epizódszerepen. Téblábol, a francia IV. Henrikből készül fel; szíve szerint visszatérne a megszokott világba, ahol minden az, aminek látszik. Mégis állandóan a színpad előterében van, és rémülettel tekint az őrültre: nem érti ugyan, de az örvényből megérez valamit.
IV. Henrik végül nem választhat szerep és valóság között. Azonosnak kell lennie tükörképével: mindkettő ő, és egyik sem az. Kicsit olyan, mint ez az előadás.
