Roman Polanski emberi tragédiáktól sem mentes alkotói pályáját a szakmai megbízhatóság jellemzi. Sosem hatol annál mélyebbre, mint amit még ismer és művészileg ábrázolni tud. Éppen ez a szemlélet emeli ki őt az ambíciót és a tehetséget összekeverő, a két fogalmat félreértő rendezők sokaságából. Ezért válhat a mozi világában minden új alkotása kisebb-nagyobb filmünneppé. A míves alapanyagtól sosem ódzkodó Polanski most a világirodalom egyik legismertebb regényét, a Twist Olivért vitte vászonra. A miértre a film beharangozójában életrajzi válaszok születtek. A lengyel származású rendező gyermekkori élményeit, a varsói gettóban átélt szenvedéseit akarta megfogalmazni a Dickens-mű alapján. A magyarázat nyilvánvalóan az érdeklődés felkeltésére szolgált. Valószínűbb, hogy az állandó sztorihiánnyal küszködő Hollywood látta úgy, hogy húsz évvel a legutóbbi adaptáció után újra megragadja majd a nézőket Twist Olivér sorsa.
Charles Dickens 1837-ben jelentette meg regényét. Az angol parlament három esztendővel előtte fogadta el az új szegénytörvényt, s hozta létre a szabad verseny világának szociális hálóját, a dologházakat, az író által emberi infernónak láttatott intézményeket. Itt születik meg a címszereplő, majd kilencévesen ide tér vissza. Kálváriája akkor kezdődik, amikor a napi egy merőkanálnyi zabkásától állandóan éhes lelencfiúk elhatározzák, hogy sorsot húznak, ki fog kérni még egy adag vacsorát. Olivér húzza a rövidebbet, s ez meg is pecsételi sorsát. Az igazgatótanács a példátlan szemtelenség miatt meg akar válni tőle, aki - a kéményseprő-tanoncságot még megúszva - így kerül a temetkezési vállalkozó Sowerberry úrhoz és családjához. Innen megszökve Londonba vezet az út, a Fagin által vezetett tolvajbandába. A romantikus és bűnügyi elemekkel feldúsított történet végül szerencsés véget ér, a jóságos Bronlow úr kimenti Olivert a bűnözők közül, s a fiú sorsa "közel járt a tökéletes boldogsághoz, amennyire az emberi életben ez lehetséges".
Az irodalmi alkotások adaptációja kapcsán felfellobbanó vitához újabb adalékul szolgálhat Polanski rendezése. A Dickens-mű legfőbb érdeme, éltetője ugyanis az előadásmód. Az elbeszélő egyszerre távolságtartó és beavatott, csapongó és ironikusan lényegre törő, akit sokkal jobban érdekelnek a látszólagos részletek, mellékfigurák, mint a történet szokványos fordulatai. Akkor van igazában elemében, amikor jellemez, megszólaltat egy epizódszereplőt, amikor villanásnyi jelenetben - ügyvédi tapasztalatait felhasználva - bemutathatja a korabeli igazságszolgáltatás működését. A regény első harmada ma is friss és élvezetes olvasmány. Annál nehézkesebb és az író számára is nyűg a bűnügyi szál elnyújtása, végül pedig elvarrása. Polanski is a film elején van elemében. A dologházban összezsúfolt, kócot tépő fiúk látványa, a kéményseprő röpke monológja arról, miért szerencsés anyagi szempontból, ha a tanoncok megfulladnak a kürtőben, a rendező legjobb pillanatait idézi. Erős hangulat árad a vászonról, s remekelnek az általunk szinte ismeretlen epizódszereplők, a felnőttek és a gyerekek egyaránt, dicsérve az angol színészképzést. A film akkor ül le, amikor a regény is. A mesterkélt és elnyújtott cselekmény elveszti érdekességét, a másfajta tempóhoz szokott szem lassúnak találja a történetvezetést. Nem sokat segítenek a rendezőnek a főszereplők sem. A címszerepet játszó Barney Clark viselkedésében nem látjuk a dickensi kettősséget. Olivér ugyanis nemcsak szenvedő alanya a külvilág gonoszságainak, hanem hamar megtanulja a túlélés művészetét is. A regény legmonumentálisabb alakja, Fagin az emberben élő ellentmondások megtestesítője. Nem elsősorban Ben Kingsley tehet arról, hogy szinte érthetetlen módon túlmaszkírozva kell a szerepet megformálnia. De nem is ez a legfontosabb kérdés a film kapcsán, hanem az, miért készült el Twist Olivér újabb változata.
