Hétfő: 9-es terv az űrből

Aki szerette Tim Burtontől az Ed Woodot, az talán kíváncsi arra is, tényleg olyan kutyaütő rendező volt-e Edward D. Wood Jr., mint amilyennek a borzas hajú filmes és Johnny Depp bemutatták. A 9-es terv az űrből alapján nyugodtan ki lehet jelenteni: Ed Wood tényleg csapnivaló filmes volt! De nélküle talán ma nem lenne akkora kultusza az Asylum stúdió blockbustereket parodizáló mockbustereinek, sem a szépemlékű Vico-kazettákon forgalmazott, olcsó és bugyuta akciófilmeknek.

A svéd expankrátor Tor Johnson tényleg egy benga nagy zombiként tántorog a filmben, a finn vámpírasszony, Maila Nurmi mellbedobással próbálja legyőzni a halandókat. Szegény Lugosi Béla pedig a fénykorában hordott, ócska Drakula-jelmezében haknizik, amikor épp nem dróton rángatott, ócska alumínium ufók próbálják meg leigázni a földet. Zseniális baromság, ami Tim Burtonnek hála, mára igazi kultfilmmé nemesedett.

Kedd: Robotzsaru

Paul Verhoeven 1987-es Robotzsaruja lassan 30 éves, mégis a mai napig egy igen erőteljes társadalomkritika arról a disztópikus közeljövőről, ami lassan a valóság lesz. Hiszen a nyakunkba ömlesztett rengeteg hirdetés, a növekvő bűnözési hullám, a rendőri korrupció, a nagyon gazdag vállalatigazgatók szemétkedése a nagyon szegény beosztottakkal ma már nem sci-fi, hanem maga a valóság. Ahogy az is, hogy a háborús övezetekben fekvő városokban már gépek öldösik ez embereket, csak ezek még nem járkáló harci robotok, hanem repkedő drónok.

A Robotzsaru aktualitását az MGM stúdó is felismerte, sőt, a producerek már 2006-ban fel akarták támasztani gyerekkorunk kedvenc bádogemberét, aki félig ember, félig gép, de mindenestül zsaru. Sokáig úgy volt, hogy Alex Murphy kiborggá válását a díjhalmozó Darren Aronofsky emeli át a XX. századba, ám a soroaztos vitái az MGM-mel végül oda vezettek, hogy a rajongói legnagyobb bánatára kiszállt a produkvióból. Az utódja egy tehetséges brazil filmes, José Padilha lett, de sajnos nem sikerült felnőnie a feladathoz, és egy teljesen átlagos (értsd: nagyon látványos, de másnapra már elfelejthető) blockbustert csinált Verhoeven klasszikusából. Ráadásul a Robotzsaru szürke páncélját is feketére festette!

Szerda: Vissza a jövőbe

Robert Zemeckis és Bob Gale 1985-ös sci-fije már 31 éves, mégis a mai napig ezerszer újranézhető, családbarát klasszikus, ami akár a világ legjobb időutazós sci-fije is lehetne, ha Zemeckisék nem forgatják le a folytatását 1989-ben. Az időparadoxonnal súlyosbított sztorit mindenki ismeri: egy vagány kisvárosi srác (Michael J. Fox) a bogaras Emmett doki (Christopher Lloyd) DeLoreanba épített időgépével véletlenül visszautazik egészen 1955-be, ahol azzal szembesül, hogy össze kell hoznia a szalagavató bálon a szüleit, mert ha az anyja a nyomulós Biffet választja az apja helyett, akkor ő meg sem születik, és nem utazhat vissza felnőttként 1955-be...

És most képzeljük el csendben, mennyire más lett volna ez a film, ha Martyt Michael J. Fox helyett a kevésbé szerethető Eric Stoltz vagy az akkoriban még totálisan ismeretlen Johnny Depp alakítja! Vagy ha Christopher Lloyd még többet makacskodik, és ragaszkodik ahhoz, hogy nem akar még egy olyan dilis sci-fit forgatni, mint amilyen az 1984-es Nyomul a nyolcadik dimenzió volt (ebben egy tudósnak álcázott, gonosz űrlény volt a tizedik bolygóról). Egy zseniális kultfilmmel és a kiváló folytatásaival bizonyosan szegényebbek lennénk!

Csütörtök: Vámpírok

John Carpenternek köszönhetjük a legjobb '80-as évekbeli sci-fiket, többek között Kurt Russell két kultfilmjét, A valamit és a Menekülés New Yorkbólt. De persze a Duke Nukem videojáték sem lett volna akkora durranás, ha a készítői nem nyúlják le tisztelgésből az Elpusztíthatatlanok napszemüvegben űrlényekre lövöldöző főhősét, és persze a legjobb beszólását. De Carpenter nemcsak a sci-fit, hanem a horrort is szerette (a Halloween-szériát is ő indította hódító útjára), és szívesen keverte a két stílust.

Az 1998-as Vámpírok, főszerepben a Twin Peaks Laura Palmerével, Sheryl Lee-vel és James Woodszal például kicsit olyan, mint a Menekülés New Yorkból horrorverziója, westernkörnyezetbe téve. Szakadt bőrdzsekis Mad Max-figurák lődösik a civilizációtól távoli, sivatagi porfészkekben a vámpírokat mindenféle házilag eszkábált nyílpuskáikkal, aztán egy kocsihoz kötött drótkötéllel kirángatják őket a napfényre, hogy hamuvá égjenek. Óriási kontraszt ez, nemcsak a korábbi vámpírfilmekhez képest, de a szintén 1998-as Penge nagyvárosi akcióorgiájához képest is.

Péntek: Az ember gyermeke

Alfonso Cuarón már az agyondíjazott Gravtiáció előtt is forgatott egy nagyon jó, túlnépesedéses-posztapokaliptikus sci-fit Az ember gyermeke címmel, Clive Owennel, Julianne Moore-ral és Michael Caine-nel a főszerepben. A filmnek évek óta bérelt helye van a különféle legjobb sci-fik toplistájákon, többek között azért, mert a lenti, lövöldözős videojátékokat idéző akciójelenetet a rendező vágás nélkül vette fel:

És hogy mi volt ehhez a keretsztori? A nem túl távoli jövőben a Föld tartalékai teljesen kimerültek, nagyon régóta nem született gyermek. A széthulló világban egyedül a diktatórikus Nagy-Britannia élte túl a belső háborúkat, ahol a kormányzat erőszakkal lép fel a nem fehér bevándorlók ellen. Owen Wilson egy kiégett zsoldost alakít, aki egy utolsó, elkeseredett bevetésre indul, miután a terrorista barátnője (Julianne Moore) rájön, hogy mégiscsak születni fog hosszú időn után egy angol gyermek, egy fekete anyától, és mindenképpen meg kell védeni őket.