Propagandafilm

Mintha csak a német arculatminisztérium megbízásából forgatott volna Yasemin Şamdereli, németországi, török felmenőkkel rendelkező rendezőnő: az Almanya – A török paradicsom című filmje tét nélkül hozsannázik a bevándorlók sorsa kapcsán. Pedig a probléma a kontinens körmére ég, s nagyon nem is tudnak mit kezdeni vele. A túlságosan engedékeny nyugat-európai hatóságok – a hollandok, a belgák, a franciák és nemkülönben a németek – manapság egyre komolyabb kihívásokkal küszködnek a balkáni, afrikai és ázsiai migráció terén. Mert hát a folytonosan fogyó és elöregedő Európába nagyon is kell (kéne) a munkaerő, nem utolsó sorban a recsegő-ropogó nyugdíjrendszer miatt. Angela Merkel kancellár-asszony egy tavalyi beszédében "abszolút kudarcnak" nevezte a multikulturális társadalom gondolatát, szerinte az országba érkező bevándorlókat nem csak jogok, hanem kötelességek egyaránt megilletik – főleg a német nyelv elsajátítása –, s tudatosítani kell azt is, hogy a zsidó-keresztény örökségre épülő német hagyományok mellett az iszlám szintúgy gyökeret vert az országban. Ahogyan fogalmazott: "Aki nem veszi tudomásul, hogy 2500 imám prédikál a németországi mecsetekben, az szembe hazudja saját magát.". Nagyfokú felelőtlenségre vall ezt a kiélezett helyzetet elmismásolni – márpedig Yasemin Şamdereli – és forgatókönyvírásban társa, testvére, Nesrin – ezt teszi.

Fecseg a felszín, hallgat a mély

Félreértés ne essék, nem azt várjuk el, hogy az 1973-as, dortmundi születésű, török származású német rendezőnő – aki korábban tévés produkciókat írt és rendezett – a germániai török kolléga, Fatih Akin sötéttónusú drámái nyomdokán haladjon (Fallal szemben, A másik oldalon). Ebből a miliőből érkeztek könnyedebb darabok is, például a Kebab kapcsolat (Anno Saul vígjátékának egyik társszerzője Akin volt), vagy az Akin-komédia, a Soul Kitchen. Lehetséges és szükségszerű – már csak a megértés és elfogadás végett –, ha a jobb élet reményében letelepedők (egyébként csöppet sem irigylésre méltó) sorsában a humort megmutatják nekünk. Şamdereli filmjében a humor azonban csak felszínesen fakad a bevándorlás traumájából – bajok pedig egyáltalán nem.

Mindenki együtt

[img id=329742 instance=1 align=left img]Mert a migráns Yilmaz család kálváriája nem bevándorlás-specifikus, vagy ha mégis ahhoz kötődik, az pusztán egyfajta "helyi színezetet" (couleur locale-t) képvisel. A németországi török nagyfamília – nagyszülők, három felnőtt testvér (és házastársak) meg két unoka – ünnepi ebédjén közli a nagyapa, Hüseyin (Vedat Erincin) hogy Anatóliában házat vásárolt, hogy így ápolják (legalább nyaranta) a török identitásukat, és fel kell, hogy kerekedjenek. Hüseyin negyvenöt éve "egymillió-egyedik" vendégmunkásként érkezett "Almanyába" (ami Németországot jelenti törökül), s utóbb az asszony és a gyerekei is utána jöttek, akik számára már Németország a haza, a magát még mindig töröknek valló hetvenéves Hüseyinnek azonban trauma az új állampolgárság (és a vele járó útlevél).

A nagyapa tudja, hogy ki, tulajdonképpen a legkisebb unoka, Cenk (Rafael Koussouris) küzd egyedül azonosságválsággal, mert iskolatársai csúfolják (nem választják be a focicsapatba) "se-se", se török, se német állapota miatt, mire a nagytata megkéri nagylány-unokáját, Canant (Aylin Tezel), hogy avassa be a kislegényt a familiáris históriába. Így a nagy óhazai utazás két szálon fut, a családtagok jelen problémái – a legidősebb testvér válni készül, de titkolja, a középsőnek nincs munkája, a legkisebb felesége megint terhes, mint ahogyan a mesélő Canan szintén (és titkoltan) áldott állapotban van – mentén, illetve az 1960-as évekbeli német letelepedés sagáját láthatjuk. A fiatal Hüseyin (Fahri Ögün Yardim) és neje, Fatma (fiatalon: Demet Gül, öregen: Lilay Huser) és a gyerekek bevándorlásának krónikája a jelen a kis Cenk vízióiban együttesen jelenik meg, egyszerre, egymás mellett látja ifjú és koros felmenőit, mintegy példázva, hogy a tegnap és a ma döntései együtt élnek, és eközben a családjai tagjai önmagukkal azonosak.

A család kicsi kincse – törökül és erőtlenül

A félidőtől leginkább A család kicsi kincse című (2007-ben forgatókönyvírói – Michael Arndté az érdem – Oscart kapott) keserédes, kisbuszos-utazós komédiát idéző Almanya – A török paradicsom Cenk (kissé szájbarágós) látomásait leszámítva nem mélyül el a témában. A családi egységet tépázó gondok magánéletiek, és nincs közük a családi etnogenezishez – hogyan éljük meg törökségünket Németországban –, a film csak karcolgatja a beilleszkedés nehézségét, a nyelvi és kulturális különbségeket, az egész inkább egy képeslap-igényű hálarebegés a befogadóknak, miszerint de jó nekünk itt (szó szerint: a film végén a kis Cenk Merkel kancellár-asszony előtt „hajt fejet” a német nép nagylelkűségéért). Nem szembesülünk egy pillanatra sem mindazzal a nehézséggel és megaláztatással, amikkel egy török – balkáni, afrikai, ázsiai – munkavállalónak kellett és kell, legfeljebb a fiatal Hüseyin morog egy csöndes török káromkodást, amikor mázsás köveket kell rakodnia egy építkezésen. De semmi több, a fizetség tisztességes (amit erősen kétlünk), a (németországi) lét pedig jó és reményteli (ezt is). Abban 82 milliós országban, ahol ma négymillió muzulmán él (ebből kb. hárommillió török) izolált közösségben (saját imaházakkal, bankkal stb.), azt mutatni, hogy nincsenek bajok, nincs rasszizmus, nincs idegengyűlölet stb., az minimum elfogult csúsztatás. Durvábban: hazugság. Az Almanya – A török paradicsom kedves film, szerethető (és felszínes) karakterekkel, de egy percig sem hihetünk neki.

Kinek ajánljuk?
- Aki örömét leli a kedves tablókban.
- Akinek színes nagycsaládja van.
- Propagandaminisztereknek.

Kinek nem?
- Fatih Akin-rajongóknak.
- Aki tudja, mivel jár az újhaza-keresés.
- A bevándorlást ellenzőknek.

5/10