"Megszokhattuk" már, hogy a különc norvég filmes, Bent Hamer hagyományosnak nem nevezhető mozgóképeket készít, amelyek ha éppenséggel hordoznak komikus töltetet (Dalok a konyhából), nem az önfeledt, térdcsapkodós kacagásra sarkallnak.
Hagyományosnak nem hagyományos, de tipikus, alkotói és formai módszerére jellemző korai (1995-ös) filmje, a harmadikként írott és forgatott Tojások (amiért akkor a moszkvai és a torontói nemzetközi fesztiválokon kapott fontos díjakat). Itt a helyszín - a világtól elzárt, hólepte északi ház - legalább olyan fontos jellem- és cselekményformáló erő, mint egy szűk tér (a konyha: lásd fentebb), vagy az alkohol (Tótumfaktum). Itt a "szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik", kevés az inger, nagy a hideg, minimál-események történnek, a főhős testvérpáros a napi rutin-, automatikus a tennivalók szintjén (ébredési pohárvíz-kortyolás, müzli-reggeli, rádióhallgatás stb.) létezik, nincsen, vagy legalábbis nem számottevő az eltérés. Vegetálnak, de boldogok.
A hetvenes éveikben totyogó fivérek, az öcs Moe (Sverre Hansen) és a báty Pa (Kjell Stormoen) köszönik, jól vannak, bár soha nem lépték át a vidék hóhatárának küszöbét. Illetve Pa egyszer igen, aminek fontos "következménye" lett: a második világháború idején a svédországi Sm?landban járt, aminek gyümölcse Konrad (Leif Andrée). A felnőtt gyermek - anyja betegsége miatt - a testvérekhez kerül, és "feldúlja" az agglegények életét.
Persze a "feldúlás" alatt nem mozgalmas cselekménysort kell érteni. Ebben a világban, ahol mindenki valami mánia rabja, eggyé biztosan, de inkább többé is - Pa rejtvényt fejt (bénán), Moe a zenés éterműsorok bűvöletében él, Konrad bizarr tojásgyűjteményét rendezi, és szüntelenül banánturmixot követel - a "terror" csöndes, a változások lassan és a fordulatos drámákat mellőzve történnek.
A szereplők sorsa és a film monotonitása bágyaszthatja a nézőt, pláne ha a többtermes mozik pörgéséhez szokott, ám ha hajlandó engedni a "finom erőszaknak", a Tojások egy nagyon is emberi tempójú miliőbe viszi. Ahol például a komikumforrás teljesen más, mint a ma ismertek és használatosak. Hamer filmjében a humor finom, mint a havas tájon szállingózó hópihe, jól jellemzi azon jelenet, amikor a néző azt hiszi, az öregfiúk mosolygós boldogan - végre - látványos tévéközvetítést néznek, pedig csak a (muzeális) rádiót hallgatják. Fényévekre vagyunk a globalizációtól... (Örvendjünk.)
