zene: Patrick Doyle
vezényel: James Shearman
kiadás éve: 2011
kiadó: Buena Vista Records
játékidő: 71:55
A mozi szempontjából igen hányatott sorsú képregényhősök egyik mintapéldányának lehet tekinteni Thort, a skandináv/germán mitológiából ismert istent. A mennydörgést, a villámlást és a vihart uraló hős a hatvanas években jelent meg a Marvel képregények keretei között, és rögtön igen nagy népszerűségre tett szert. A köréje felépített világ, vagyis Asgard és az ott élő többi istenség szintén gyakran felbukkant a Marvel-univerzum kiadványaiban, közülük is legtöbbször Loki, Thor gonosz testvére. A szuperhősös mozik az elmúlt két évtizedben olyan sikereket tudtak felmutatni, hogy nem is volt kérdéses az egyik legkedveltebb karakter filmes adaptációja, azonban Hollywoodban néha az akarat kevés egy mozi megszületéséhez. A kilencvenes évek elején merült fel először, hogy feltűnhetne a vásznon a vihar istene, de az akkor a projekt felett bábáskodó Sam Raimi által kidolgozott tervek összedőltek, mert a rendező kihátrált és inkább Pókemberrel foglalatoskodott. A "Thor" megfilmesítési joga ezt követően stúdióról stúdióra vándorolt, közben felmerült egy tévésorozat lehetősége is, végül a Paramountnál kötött ki, ahol Matthew Vaughn rendező ("Csillagpor", "X-Men: Az elsők") kezdett el dolgozni a Marvel-hősön, de ebből a 2010-re szánt bemutatóból sem lett semmi, így egy merész húzással a stúdió felkereste Kenneth Branagh-t, hogy vállalja el a direktori posztot. Ez persze elsőre furcsa lépésnek tűnt, hiszen Branagh, William Shakespeare nagy mozis mesélője, nem a nagyszabású, akciódús alkotásairól volt híres, azonban Thor története egyfajta királydrámaként is értelmezhető, amiben viszont elég jó hírnevet szerzett már a brit művész.
Thor (Chris Hemsworth), Asgard urának, Odinnak (Anthony Hopkins) fia kissé forrófejű várományosa a trónnak. Egy meggondolatlan akciója során kis híján újra kirobbantja a több évszázaddal korábban törékeny békével lezárt háborút a jégóriások és Asgard népe között. Odin közbeavatkozása menti meg a társai és az ő életét is, azonban apja haragjától már nem mentesül. Thort Odin a Földre száműzi, és megfosztja őt isteni hatalmától. A letaszított fiú képességeit elveszítve próbálna boldogulni a számára teljesen új közegben, ráadásul a legendás kalapácsát, melyet apja szintén utána küldött, az emberek akarják megszerezni. Ez pedig azért lesz probléma, mert testvére, Loki (Tom Hiddleston), akiről időközben kiderül, hogy taktikusan, a szálakat háttérből mozgatva próbálja fivérét megfosztani a megüresedő tróntól, immáron az embereket is célba veszi a hatalom megszerzése és Thor elpusztítása céljából. A kitaszított istennek egy kis tudóscsoport lesz segítségére, főként Jane Foster (Natalie Portman), akiben Thor a szerelmet is megtalálja. Noha a történet valóban shakespeare-i, azonban apróbb hibák miatt nem vált annyira ünnepelt alkotássá, mint amennyire várható lett volna, noha boxoffice-mutatói igen kedvezően alakultak, olyannyira, hogy már a második rész előkészítésébe is belekezdtek.
Patrick Doyle immáron több mint két évtizede Branagh filmjeinek állandó zeneszerzője, és a "Thor" esetében természetesen ismét ő volt a komponista. Ha nem Branagh lett volna a rendező, Doyle valószínűleg nem szerezhette volna meg a posztot, illetve úgy általában (ismerve a hollywoodi stúdiók fura működését) sem kaphatott volna egy szuperhősfilmre megbízást, noha saját bevallása szerint nagy rajongója a Marvel hőseinek. A komponista azonban bizonyította, hogy bőven birtokában van annak a tudásnak, ami egy ilyen típusú mozihoz szükségeltetik. Saját elegáns, klasszikus stílusát kihangsúlyozó score-t komponált, amihez a leginkább Hans Zimmer zenéiből ismeretes, a főtémát támogató vonós osztinátó megoldást alkalmazott. Ettől ugyan aláfestése kissé populáris lett, melyért kapott is negatív kritikát bőven, de pont ezek miatt passzol tökéletesen a filmhez. A "Thor" muzsikája leginkább a "Frankenstein" szelídebb, modernebb hangzású kivitelének mondható. A két zene dübörgő ütősei, fenséges motívumai és harsány rezes megoldásai erős párhuzamot teremtenek, de a "Thor"-ban megjelenő elektronikus megoldások és a szerényen fel-felbukkanó kórus hozzátesz valami pluszt a korábban megismert Doyle-féle hangzásvilághoz. A Remote Control-hangzásvilág esetében pedig érdemes megjegyezni, hogy Doyle élő zenekarral produkálta azt a stílust, amit az RC-komponisták általában elektronikusan állítanak elő, így lényegesen jobban is hangzik minden az ő tálalásában.
Témák tekintetében nem fukarkodott, noha markáns vezérmotívumot nem írt a főhős számára, pontosabban olyat nem, mint amilyen tizenöt-húsz éve elvárható lett volna egy képregény-feldolgozás zenéjétől. A vezérmotívumot nem is a címszereplőnek szánta, hanem lakhelyének, a varázslatos Asgardnak, melynek zenei környezetét pátoszos és emelkedett hangvételűre alkotta meg. A témát pedig úgy képzelte el, mint egy régi kelta népdalt, amit aztán az adott jelenethez tovább fejleszthet. A szerző gyakran alkalmazott korábbi munkáinak főtémájaként ilyen egyszerű motívumokat, így ebből a szempontból sem meglepő a score vezérdallama. Már azonnal a második tételben, a "Prologue"-ban hallhatjuk, de természetesen több másik tracknek is ez volt az alapja. Olyannyira, hogy a következő három tétel is ezen alapul. A "Sons of Odin" az elektronikus megoldásokat elvetve, szinte teljesen szimfonikusokkal mutatja be, az "A New King" esetében a szerző egy kicsit visszavesz a tempóból, és inkább a drámai vonalát domborítja ki a vezérdallamnak, majd a "Ride to Observatory"-ban Asgard fenséges látképét aláfestve zendül fel a motívum, míg az egy szuperhőshöz leginkább illő tálalását a "Thor Kills the Destroyer" tartalmazza. Ezen tételnek négy, egymástól alig eltérő variációját is elkészítette a szerző, amikből a rendező a kedvére válogathatott. Külön szerelmi téma nem született, mivel amikor lágyabb, gyengédebb hangvételű muzsika szükségeltetett, akkor a vezérdallamot faragta a szerző érzelmesebbre. Ezek közül kiemelkedik a Doyle régi, szelíd drámai zenéivel rokonítható "Forgive Me", illetve a főhősnek és szerelmének bimbózó románcához született "Can You See Jane?".
Asgard ellentéte, a jégóriások lakhelye, vagyis Jotunheim szintén saját motívumot kapott, mely zeneileg is ellentéte volt Thor világáénak. Erre a sötét megszólalású "Laufey" és a kissé a "Frankenstein" score-ját idéző "Frost Giant Battle" a példa az albumon. A Földön játszódó jelenetek pedig egyszerűbb hangszerelést és több elektronikus megoldást kaptak. Doyle egy interjúban elárulta, hogy előnyére vált skandináv mitológiai ismerete, mely főként Wagner Ring-ciklusából ragadt rá, illetve a zene terén is sok hasonlóságot látott saját kelta vonala és a skandináv muzsikák között. A korábban már említett témagazdagságot pedig az olyan tételek mutatják meg, mint a "Banishment", a sötéten gyönyörű "Odin Confesses", a kórusos "The Destroyer" vagy a dinamikus akciótétel, a "The Compound". Azonban ezek gyakorlatilag egyszer használatos témák, mivel a szerző csupán egy-egy tétel erejéig alkalmazza őket.
Kétségkívül sokakat lepett meg ezzel a score-ral Patrick Doyle, ugyanis szinte kizárt, hogy bárki is ezt a hangzást várta volna tőle, azonban teljesen mindegy, hogy kényszerből vagy önszántából alkalmazta mindezt, mert a végeredményt nem érheti panasz, feltéve, ha az ember nem utasítja el ezt a stílust. A "Thor" aláfestése egyszerre lett modern, korunk mozilátogatóinak elvárását kielégítő muzsika, ugyanakkor megtestesíti szerzője klasszikus hangvételű, egyedi hangzásvilágát is.
