Eddigi életművét és népszerűségét tekintve nincs abban semmi meglepő, hogy ha Quentin Tarantino új filmet rendez, akkor arra figyelni kell. Miután már a Kill Bill második részében és a Becstelen Brigantykban is nyíltan kacérkodott a westernnel, a mester ezúttal egy egész filmet szentelt a műfajnak. Pontosabban egy speciális változatának, és természetesen a maga "tarantinós" stílusában.

Dr. King Schultz (Christoph Waltz), a fogorvosból lett fejvadász – és mellesleg tökéletes úriember – legújabb munkájához segítőtársnak felszabadítja a szűkszavú fekete rabszolgát, Djangót (Jamie Foxx). Ahogy jobban megismerkednek, a doktor a férfi történetét megismerve felajánlja neki, hogy kitanítja mestersége fortélyaira, sőt, még elszakított felesége (Kerry Washington) felkutatásában és kiszabadításában is a segítségére lesz. Dr. Schultz ugyanis mélyen megveti a rabszolgaság egész intézményét. Az ifjú Django történetesen ösztönös tehetségnek bizonyul a gyilkolásban, és kezdetét veszi a hosszú utazás a kegyetlenbe.

A háborús film összegzése után a nagy western-rajongó hírében álló direktor ezúttal az italo-westernről (avagy pejoratívan spagetti westernről) mondja fel nekünk a leckét a film tekintélyt parancsoló 165 perces játékidejében. A kőfejtőktől az Isten háta mögötti kisvárosokon és havas hegyvidékeken keresztül a déli kúriákig minden jellegzetes helyszínt megtalálunk. Persze a kanonizált italo-westernek és rendezők is mind megkapják az egyértelmű vagy burkoltabb főhajtásaikat. A cselekmény nagy íve Leonét idézi, az ultra-erőszak Corbuccival vetekszik (és a főszereplő neve is tőle kölcsönzött), a finomabb utalások között pedig úgy vélem, megtaláljuk a referenciákat Antonio Marghereti And God Said to Cain című gótikus westernjéhez vagy Castellari Keomájához. A teljes lista persze sokkal hosszabb. Ide tartozik még Franco Nero, az eredeti Django epizódszerepe, valamint a rengeteg lenyúlt, izé kölcsönvett, de egyébként nagyon hangulatos spagettiwestern-zene. Az olasz western mélyebb pszichológiai motiváltsága és esztétizált vérontása is átemelésre kerül, csakúgy, mint a mester-tanítvány viszony. Sőt, utóbbinak egy, leginkább Corbucci filmjeiből (The Mercenary, Companeros) ismert speciális esete, a kifinomult európai mester és a naiv, de gyorsan tanuló forradalmár párosa. Sokkal óvatosabban ugyan, de Tarantino is él az alműfaj néhány jellegzetes formanyelvi megoldásával, mint a hatásos (talán már hatásvadász) és erős kompozíciók, a rapid zoom vagy a lassítással bemutatott tűzpárbaj.

Nem találjuk azonban meg az italo-western nyers realizmusát, a koszos és lepukkant helyeket és (néhány kivétellel) embereket, amik a stilizált erőszak ellenpontjaiként szolgálnának. Egyedül talán a hosszú és hangos agóniákban, illetve a kamera szégyentelen el-nem fordulásában fedezhető fel ilyen törekvés. De aztán elképesztő mennyiségben robbannak, és fröccsennek, és mindent beterítenek az óriási vérpatronok, és a valóságosságnak pillanatokon belül lőttek. A film élénk színei, harsány képi világa amúgy is jobban passzol a rendező stílusához.

A Django elszabadul azonban nem merül ki italo-western klisék durrogtatásában. Főleg, hogy Tarantino előszeretettel nevezi western helyett „southern”-nek, a déli államok világával foglalkozó filmnek alkotását, és jól kivehető (a westerntől lényegében függetleníthető) véleményt formál erkölcsről és személyes szabadságról. Mindehhez persze még hozzáadja morbid humorát és hosszúra nyújtott, de remek párbeszédeit, amikből kár lenne akár egyet is elárulni, legyen elég annyi, hogy ezúttal is kapunk számos, akár évek múlva is idézhető momentumot. A karakterek természetesen ismét egytől egyig remekek, legyen szó akár az udvarias gyilkos Schultz-ról, az egyszerű, de eltökélt Djangóról, az udvariasságot és agressziót ötvöző, visszataszító Calvin Candie-ről (Leonardo DiCaprio), vagy a zsémbes talpnyaló Stephenről (Samuel L. Jackson). Tulajdonképpen minden színész lubickol a szerepében, de ha mégis ki kellene emelni valakit, akkor az a brigantyk után újra Christoph Waltz, bár DiCapriónak is vannak pillanatai. A főhősként szolgáló Django még talán a legkevésbé izgalmas a felsoroltak közül.

Végül pedig nem szabad elfeledkezni a részletekre fordított aprólékos figyelemről sem, amivel Tarantino megalkotja a világot, hogy mi, szerény nézők tökéletesen beleélhessük magunkat a polgárháború előtti Amerika miliőjébe. Komikusan és pontosan elmagyarázza a törvény szolgálóinak hierarchiáját, megismerhetjük a rabszolgák különböző kategóriáit, és nagy hangsúlyt fektet a dokumentumok, hivatalos papírok és egyezségek fontosságára. Ha a nyílt erőszak-ábrázoláson túltesszük magunkat, a film ellen leginkább a hossza hozható fel problémaként. Kevéssé vitatható, hogy a téma kifejtéséhez nem lett volna feltétlenül szükség két és fél órára, a filmnek kétszer-háromszor is kvázi vége lesz, mire tényleg véget érne. Azért nem tartok attól, hogy felháborodott tömegek fogják elhagyni a termeket két óra után, annál sokkal lebilincselőbb Django és felesége felszabadulása. Illetve ez már inkább csak személyes vélemény, de szerintem a kor- és műfajidegen zenék (ezúttal hip-hop) átvétele ezúttal nem sikerült olyan jól, mint a Becstelen Brigantykban Mélanie Laurent párosítása David Bowie-val.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Django elszabadul egy újabb tisztelgő remekmű a mozi egyik legnagyobb imádójától. Elsőrangú szórakozás: kegyetlen és véres, máskor abszurdan vicces, és ugyan a szélsőségei jól takargatják, de végig emberi. Tarantinót nézni még mindig jó.

Értékelés: 9/10