Vannak hamisítatlan amerikai idolok. A cserzett bőrű, magányos cowboy, aki Marlborót szív a kietlen pusztában vagy Humphrey Bogart, aki önsorsán búsongva füstfelhőket ereget a Casablancában. És vannak a mélyen amerikainak gondolt értékek: az egyéni szabadság feltétlen tisztelete, az egyéni felelősség és boldogulás igenlése. De hol vannak már a zabolátlan, független hősök, akik igazukért, mélyen amerikai értékeikért az egész világgal, közösséggel, törvénnyel, szabállyal szembemennek? Az idolok idomulnak: a mai cowboyok és hősszerelmesek hamvas bőrűek, ragaszkodók, félősen összekapaszkodók és nőiesen érzékenyek. Mások a mélyen amerikainak gondolt értékek is: a mindent átható fitneszkultusz, a kollektív bölcsesség tisztelete, az egyéni választást tájoló-terelgető felvilágosult paternalizmus. A fejekben pedig - legalábbis a Thank you for smoking című film tanúsága szerint - legfőképpen zavar van.
Nick Naylor (Aaron Eckhart) sikeres PRszakember, az amerikai dohánylobbi szóvivője, aki lehengerlő modorával és sármos fesztelenségével jól állja a sarat a felhergelt közhangulattal szemben. Beszélgetőműsorokba jár, ügyesen replikázik, villámgyorsan kiforgatja ellenfelei érveit, és leleplezi az olcsó népszerűséget hajhászó egészségdiktátorokat. Nick a dohányzást népszerűsíti, vagyis védi a védhetetlent, az elnyomottat, a visszaszorulót, és teszi mindezt elegánsan, stílusosan, könnyeden. Legvérmesebb ellenfele, Ortolan K. Finisterre szenátor (William H. Macy) mindössze annyi észrevehetőt tud kimasszírozni magából és fantáziátlan kampánystábjából, hogy kötelezővé tenné a halálfejes-lábszárcsontos elrettentést a cigarettadobozokon. Időt, energiát, pénzt és nemtelen eszközöket nem kímélve küzd Nick a yuppie Mefisztó ellen. A helyzet fokozódik: a cserzett arcú Marlboro-reklámember tüdőrákos, és azzal fenyegetőzik, hogy lerántja a leplet a cigarettáról, egy csinos riporternő pedig - szintén nemtelen eszközökkel - kihasználja Nick ellágyuló őszinteségét, és leleplezi a dohánylobbi végtelen cinizmusát. A magánéleti drámát fokozandó hősünknek vissza kell szereznie kiskamasz fia tiszteletét - a volt feleség és a komolykodó mostohaapa erős ellenszelében. Itt azonban a rendező, Jason Reitman (aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi) végképp mértéket téveszt: jön még zavaros terroristatörténet, öncélú Hollywood-paródia, némi ködös merengés a nagy elődökről, erősen parodisztikus barátságszál, vagyis következik a több hasonló film megtöltésére elegendő végiggondolatlan ötletek kétségbeesett rohama.
Nick megvívja a maga harcát a szabad önpusztítás oldalán, és a magányos hősök kissé tökéletlen, késői leszármazottjaként felmondja a nagy liberális krédót. Hogy valami baj lehet Amerikában, azt onnan tudhatjuk biztosan, hogy a monológ filmbeli hatása elementáris, korszakos jelentőségű médiaesemény. Nálunk Gusztos Péter minden héten két ilyet is tud, és szinte meg sem halljuk. Vajon a sármon múlik, vagy a közhangulaton?
