1805-ben járunk, és megint a vizen. Feltűnt nyilván, hogy visszaszivárgás van: Johnny Depp még ki se hajózott a pesti mozikból, máris Russell Crowe-t köszönthetjük a parancsnoki hídon: mi szél hozott, komám? Mint ahogy a meséket hétesztendőnként illik újramesélni az időközben cseperedetteknek, a régebbi mozizsánerek esetenkénti előrángatása is haszonnal kecsegtető projektum, amihez voltaképpen elégséges hivatkozási alapnak tekinthető a sokszor hangoztatott ,,technikai fejlődés", végtére sokkal nehezebb ezzel vitatkozni, mintha valaki azzal jönne, hogy döntő mondandóját csak kalózos (cowboyos, partizános) körülmények közt képes előadni.
Van is valami ebben, hisz kijelenthetjük: hasonló képi hitelességgel ábrázolt tengeri ütközetet a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulójáról szélesvásznú kalandfilmen még nem láttunk (ebben persze az is benne van, hogy honnan az összehasonlítási alap, tengeri csatát speciel én csak a sucuraji trajekten láttam, ittas nyugdíjasok pókereztek).
Fentiek tudomásulvétele azonmód némi számvetésre sarkall. Ördöge-e annyira Russell a tengernek, mint volt egykor, teszem azt, Gerard Barray vagy Gregory Peck? Simán. Ugyanakkor a műtörténeti hitel azt mondatja velünk, hogy nem ő a számítógépes kor első vízi úttörője, de még csak nem is a mondott Johnny (Depp). Hanem Geena Davis, aki már a kilencvenes évek közepén csináltatott magának 100 millióért egy kalózos filmet a férjével (Cuttroath Island, el is váltak). Mellesleg jelen nekifutásunkból sincs kisajnálva az anyagi, meg semmi se, csak a csajok, tán azért, mert Geena akkor úgy beleállt a vízbe.
Mindezzel együtt leszögezhetjük, a veteránnak mondható rendező, Peter Weir Patrick O'Brian regényei alapján készített filmje remek mulatság, békebeli kosztümös darab, mely aprólékos kimunkáltságával és visszafogott, fordulatokkal alig-alig terhelt történetével tüntet. Egy tengeri fogócskát látunk, szellem és rátermettség csatáját, melynek némi haditechnikai hendikep fokozza az izgalmait. Russell a királyi parancs szerint egy rettenetes francia hajó nyomába szegődik, ám az előbb talál rá, és kimér egy jókora megelőző csapást, képzelhetik, mi lesz ebből... Ám a vad csaták közé (kénytelenségből, hiszen a pár csomós tempó mellett viszonylag körülményesen intéződnek a dolgok) néhány békés nap is szorul, így tanúi lehetünk, amint Paul Bettany (manapság jól foglalkoztatott epizodista a hős legfőbb segítője szakágban) mint kutató szellemű hajóorvos úgy harminc esztendővel a nagy Darwin előtt szimpatikus hévvel zaklatja a Galápagos-szigetek faunáját (persze amerikai filmről lévén szó, a helyes kis állatok túlélik a tudomány ezen idő előtti rohamát), miből az is nyilvánvaló: nincs minden humor híján a mű. Utóbbi azért is érdekes, mert minden ilyen leporolt zsáner esetében az az első, ami szembeötlik, vajon annyi-e a tudomány, hogy viccesre veszik, ami valaha véresen komoly volt, ám itt kicsivel többről van szó, s e kis különbség sokat ér: a patetikus és helyenként nagy szavaktól sem visszariadó mese ugyanis humorában úgyszólván nélkülöz minden harsányságot, inkább csak jelzésszerűen élcelődik olyan könnyen nevetségessé tehető dolgokon, miszerint hogyan is viselkedik egy telivér angol hajóskapitány őfelsége szolgálatában, hogyan intézi nézetkülönbségeit tudós és katona s a többi.
Az üdítően lassan folydogáló (ez is csoda ugye, végtére a tenger mégis állóvíz, pláne az óceán) meskete végére persze kerül egy ménkű nagy horog, ami egyfelől kötelező, hiszen a tengeri medvék mindennapi használati tárgya az, másfelől ijesztő is. Mert a Kapitány és katona a saját maga támasztotta kívánalmaknak nagyvonalúan megfelelő, élvezetes mozidarab ugyan, de teljesen érdektelen lenne egy második rész is belőle, hacsak nem financiális szempontból.
