Fogalma sincs, mi lesz a következő filmje. Talán a Kill Bill harmadik része, de vígjátékot és egy spagetti western is tervezget. Ennio Morriconéról is beszélt a Római Filmfesztiválon.
Quentin Tarantinót a Római Filmfesztiválon életműdíjjal jutalmazták, amit a giallo mestere, Dario Argento adott át neki. Azonban legjobban az érdekelte a jelenlevőket, hogy mégis, mi lesz a Volt egyszer egy... Hollywood rendezőjének következő filmje.
A legutóbbi filmje regényváltozatának promóciójaként Tarantino mostanában sokat haknizott mindenfelé, és rendre nekiszegezték a kérdést, és szinte mindig más válaszolt – mintha maga sem gondolná komolyan, amit régóta ígérget, nevezetesen, hogy a következő, tizedik filmje lesz az utolsó, mert nem akarja, hogy akkor búcsúzzon a pályától, amikor filmjei színvonala talán már hanyatlásnak indulnak. (Jogos a félelme, hiszen – ugorjunk vissza a díjra – jó néhány éve Argento is szánalmas paródiája a Mélyvörös és a Sóhajok alkotójának, az egykori rendezőzseninek.)
Tarantinónak fogalma sincs, mivel rukkol elő legközelebb, talán a Kill Bill elég régóta emlegetett harmadik részével.
Miért ne?
De más dolgok is foglalkoztatják. Korábban egy Star Trek-filmmel hergelt minket, legutóbb egy Rambo remake ötletével játszadozott, Adam Driverrel a címszerepben, és most ismét a Kill Bill folytatását vette elő. Beszélt a Kutyaszorítóban színpadi változatáról, kizárólag fekete színészekkel, szeretne egy filmkritika-könyvet, és valószínűleg egy tévésorozatot is, majd Fabio Fazio, a RAI olasz állami televízió riporterének kérdésére hozzátette: "De először egy vígjátékot akarok készíteni."
A fesztiválon elhangzott színpadi beszélgetés során egy sajátos spagettiwesternről is beszélt.
Ezt ne úgy értsük, mint a következő filmem. Ez egy darabja valami másnak, amin gondolkodom - de nem fogom leírni, hogy mi az. De ennek a dolognak egy része, és lehet, hogy lesz benne egy spagettiwestern. (...) A mexikói bandita olasz, a főhős amerikai, a rossz seriff német, a mexikói kocsmáros lány izraeli. És mindenki más nyelven beszél. És a színészek csak annyit tudnak, hogy: Oké, ha ő befejezte a beszédet, akkor én is beszélhetek."
A rendezvényen arról is mesélt, hogy az első filmes emléke úgy öt éves korából származik. Fogalma sem volt, mi az, csak néhány jelenetre emlékszik, majd a kilencvenes évek vége felé megvásárolta a Deadlier Than the Male című 1967-es James Bond-szerű krimit, és amikor megnézte, akkor döbbent rá, hogy az volt az a film. "Emlékszem erre az egy jelenetre Elke Sommerrel és Sylva Koscinával. Elrabolnak egy fickót, és úgymond fogva tartják. Emlékszem, hogy 5 évesen néztem meg, és egy kicsit lenyűgözött a szexuális ereje. Ezt 5 évesen még nem értettem. (...) Miután megvettem, megnéztem. Aztán hirtelen, nagyjából a közepén jön az a jelenet, és én azt mondom: "Ó, Istenem! Ez az a kibaszott film! Ez az első film, amit kurvára láttam!"
Arra a kérdésre, hogy mikor döntötte el, hogy filmrendező lesz, Tarantino elmesélte, hogy nyolc évig tartott, míg rájött, hogy az akar lenni. Színjátszó órákra járt, de a többiekkel ellentétben ő nem pusztán szerette a filmeket, hanem egyenesen bolondult értük. És egyszer csak ráébredt, hogy fenébe a színészettel, azt akarja, hogy a film az övé legyen.
A beszélgetés vége felé Ennio Morriconéról is beszélt, akinek előbb felhasználta a zenéit, majd felkérte a zeneszerző legendát, hogy írjon kísérőzenét az Aljas nyolcashoz. De Morricone akkor nem ért rá, azonban nem akarta cserben hagyni a rendezőt. Volt a fejében egy "kis téma", azt másnapra három különböző változatban kidolgozta, továbbá felajánlotta John Carpenter A dolog című horrorklasszikusához írt zenéjének fel nem használt tételeit. "Azt hiszem, 20-25 percnyi eredeti zenét tudok adni, amit a feldolgozástól függően talán 40 percesre is nyújthatsz" – emlékezett vissza Tarantino arra, hogy Morricone mit mondott neki. "Ő egy igazi óriás volt." – összegezte a tapasztalatait.
Címlapkép: Oleg Nikishin / Getty Images
