Egy film természetéből adódóan mindig kisajátítja kicsit az igazságot (aminek persze a legritkább esetben van a birtokában). Nem állít kevesebbet, mint hogy az van, amit mutatok, addig tart a világ, ameddig a kamera lát. Ami nem fért bele, az már egy másik film, másik bejárat, másik igazság. A kamera terébe, az igazságba, aminek egy mozijegy az ára, nem fér bele a holokauszt, de belefér egy holokausztsztori: a Pénzhamisítók a legjobb külföldi film lett idén az Oscaron. Nem tárgya, csupán helyszíne a pokol, mármint annak sok holokausztfilmből ismert, mozis verziója: tábor, foglyok, őrök, szögesdrót, latrinaÉ Amit mindehhez hozzátesz: a keret és az akció. Utóbbi szupertitkos és ezért felettébb egzotikus, mi több, igaz is. Ott van mögötte a szemtanú fedezete, a mindent vivő ütőkártyaként használatos "igaz történet". Ezúttal Adolf Burgeré, aki egy deportáltakból verbuvált brigád tagjaként részt vett a nácik nagyszabású font- majd dollárhamisítási akciójában. A sokat emlegetett, és a fejekben még mindig inkább rakéta képében élő szuperfegyver készül, amit, a rabok szándékos időhúzásának hála, már nem marad idő bevetni.
A túlélés főprogramjába a lelkiismeret magasabb megfontolásai zavarnak bele: mi engedhető meg a nagyobb fejadag, a megnövelt életben maradási esélyek kedvéért? Szabotázs, lázadás, büszke halál! - mondja erre a hamisítók köztörvényes királyának, a zseniális nehézfiúnak a lázas tekintetű forradalmár (maga a szerző). Mutyizz velem, megmentelek! - így az opportunista, fehérkesztyűs bűnözőként ábrázolt táborparancsnok. Rohadt zsidó, megdöglesz! - horkan az egyenruhában hőzöngő csőcselék. Stefan Ruzowitzky rendezőnek, aki népszerű bonctermi thrillereket követően tévedt a koncentrációs táborok készen kapott díszletébe, minderről, de leginkább Burger könyvben is megjelent visszaemlékezéseiről egy hagyományos fejlődéstörténet jutott az eszébe. Nem a nekivadult abszurd, a haláltáboron belül működő luxuspokol abszolút - ilyeténképpen teljesen logikus - nonszensze, hanem az, ami ebből történetként, jól elkülöníthető jellemekre bontva elmesélhető. Nincs ebben az égvilágon semmi rendkívüli, miként a díjakban sem. Mindenkinek csak jó, hogy egy olyan mesélő, mint Ruzowitzky ott van, ahol lennie kell: sztoriban. Azt sem húzza a kelleténél tovább, a lehető leggazdaságosabban mozog a maga elé rajzolt pályán. Ma már csak kevesen tudnak/akarnak 100 perc alatt mesét mondani, az meg miért lenne már probléma, hogy jól működő mesélőkéjét egy koncentrációs táborban játszódó, érzékeny akciófilm szolgálatába állította.
