A pókasszony csókja a Tivoliban
A Kander-Ebb szerzőpáros nevét a Kabaré tette igazán híressé, de a világ musicalszínpadain aratott a Chicago és A pókasszony csókja is. Utóbbi elsősorban azért, mert szokatlanul bátran nyúlt a homoszexualitás kérdéséhez.
A Manuel Puig regénye alapján íródott musical helyszíne egy latin-amerikai börtön, ahol a homoszexuális Molina többéves büntetését tölti fiatalkorú molesztálásáért. A férfi börtönéveit egy általa felépített álomvilágban próbálja meg átvészelni, ahol a főszerepet Aurora, a negyvenes évek ünnepelt filmszínésznője játssza. Egy napon Molina új cellatársat kap. A politikai aktivista és az egykori kirakatrendező között a kezdeti, áthidalhatatlannak tűnő ellentétek ellenére sajátos baráti viszony szövődik.
A magyarországi ősbemutató különös kontextusba kerül. Ahol nyilvános vita folyik arról, hogy egy transzvesztita örökbe fogadhat-e egy gyermeket, ott nem lehet egyszerűen csak bemutatni ezt a darabot. Szegvári Menyhért mégsem törődött az áthallásokkal, így rendezésében a főszerep a két férfi kapcsolatának jut.
A Tivoli színpadára szó szerint bezsúfolták az előadást. A középen elhelyezett, mozgatható cella újra és újra helyzetet vált, ezzel biztosítva elég helyet a börtönön kívüli jeleneteknek.
A kamaraszínpad - bárhogy próbálta is a díszlettervező tágítani a teret - nem elegendő egy Broadway-musical színvonalas előadásához. A mindössze négy főből álló tánckar tagjai így is összeütik a pálcáikat, a börtönigazgatónak pedig a helyszűke miatt már csak a zsinórpadláson jut hely. Az apró tér miatt gyakoriak és hosszasak az átdíszletezések, kínos másodperceket kell csöndben várnunk, míg az előző szám szereplői elhagyják a színpadot.
A Tivoli kettős szereposztásában a rendező meglepően eltérő alkatú színészekre osztotta a főszerepeket.
Molinát a fiatal Bereczky Zoltán, valamint Bardóczy Attila kelti életre, míg a forradalmár szerepében Földes Tamás és Miller Zoltán látható felváltva.
Bár Bardóczynak mind korban, mind karakterében jobban áll a saját nemét szerető Molina figurája, keveset mutat meg abból a lassan kialakuló szerelemből, ami a férfit cellatársához fűzi. Miller Zoltán Bardóczy partnereként szenvedélyesen küzd az elveiért, s elítéli rabtársát, amiért az csupán Auroráért rajong, és nem hajlandó tudomást venni arról, milyen világban él.
Földes Tamás Valentinje mélyebben érez. Az idősebb barát megengedő gesztusával hívja az ágyába Molinát, aki "cserébe" belehal barátja "szent" ügyébe, amikor kiszabadulása után elkapják, mert Valentin megbízásából kézbesít egy üzenetet.
A Tivoli Színház Pókasszonyának legnagyobb érdeme a fiatal Bereczky Zoltán játéka. "Második" Molinaként mindenkit lejátszik a színpadról. Huszonévesen alakítja a negyvenéves rabot, akit csapdába, pontosabban mosdóba csalt egy fiatalkorú, amiért most bűnhődnie kell. A börtönbeli megaláztatásokat Aurora és az anyja iránt érzett határtalan rajongása segít átvészelni. Bereczky érzékeny Molinája egyszerre megható és nevettető.
Bár főszerepként hirdetik, Aurora szerepe nem biztos befutó. A Molina álmaiban rendszeresen felbukkanó sztár többnyire csupán egyetlen dal erejéig lép a színpadra, dramaturgiai funkciót elfelejtettek adni neki. (Kivéve, amikor a halált hozó pókasszony jelmezében tetszeleg, aki végül Molinát is magával ragadja.) Vári Éva a hálátlan szerepet kitűnő hangjával és a dalokon is átsütő humorával oldja meg, bár gyakran előnytelen ruhái mind azt sugallják, hogy ezt a szerepet valójában egy fiatal bombázónak kellene játszania. Hasonlóan mondjuk a másik szereposztásban színre lépő Dorogi Barbarához. Kétségtelen, hogy egy filmsztárról alkotott elképzeléseinknek ő sokkal jobban megfelel. Biztos énektudásával hozza is a szerepet.
Kár, hogy a többi szereplőnek elsősorban a kicsiny hely miatt nem jut más, mint hogy időnként felbukkanjanak, és egy helyben állva elénekeljék saját dalukat. Így válik semmitmondóvá Valentin szerelmének, Mártának (Tunyogi Bernadett, Szabó Margaréta) vagy Molina anyjának (Szilágyi Zsuzsa, Varga Éva) a szerepe.
Az előadás kétségkívül legnagyobb érdeme, hogy a szereplők ének- és tánctudása megüti a Broadway színvonalát, ami a hazai musical-előadásokban korántsem mindennapos. A Pókasszony dallamai ráadásul kedvesebbek is a fülnek, mint a szintén Kander-Ebb által jegyzett Chicago-melódiái. Kár, hogy a szöveg elmarad a daloktól. Fodor Ákos tollából ugyanis időnként meglepő zöldségek születtek, néha Geszti Péter idétlen szóvicceire emlékeztetve.
A Pókasszony nem cáfolt rá hírnevére, a másság kérdését azonban csak felületesen érinti, sok szálat elvarratlanul hagy. Molina fehér frakkban előadott, a másvilágról küldött zárószáma pedig falsul azt sugallja, mintha minden rendben lenne. Mintha a világok legjobbikában élnénk.
