Számtalan példa bizonyítja, hogy a dán filmművészet hagyományaiban mélyen gyökerezik a humor, szó sincs afféle méla, északi búbánatról, mint azt talán kapásból sejthetnők. A dán humor ráadásul igen markáns jegyekkel is rendelkezik: ha a dél-afrikai humor alpári és altesti, az angol fanyar és száraz, a zsidó önironikus és bölcs, akkor a dán mindez egyszerre, mondjuk, szarkasztikus és morbid.
A film vikingjei
A dánok úgy vannak ebben a filmnek nevezett, immár több mint száz éves őrületben, mint a vikingek Amerikában. Ma jobbára a film, 10 nézőből 7-8-nak, biztosan az amerikai filmet jelenti, holott Hollywoodban bár sok film készül, azok a világ filmgyártásának csak töredékét képezik. Nem túlzás kijelenteni azt sem, hogy miképpen Kolumbuszt is megelőzték majd' ezer évvel a vikingek Amerika felfedezésében, úgy Hollywoodban is még legfeljebb csak sárgálló prérifű nőtt, amikor Dániában már filmet forgattak. Hovatovább, a világ filmművészetének vezető hatalmaként ekkor a dán filmet emlegették, nagyjából az első világháború végéig. A mozik első számú filmsztárjai ezidőtájt Asta Nielsen és Waldemar Psilander voltak, akiket másolt aztán az ekkor jobbára még csupán stúdióit ácsoló Hollywood. Zoro és Huru, a magas sovány és a vékony kicsi komikus párosa olyan világsztár volt, hogy őket másolta később Stan és Pan. Később aztán túl kicsinek bizonyult az ország ahhoz, hogy felvegye a versenyt a közben óriássá növekedett "nagyokkal", az amerikaiakkal, a franciákkal, olaszokkal, meg aztán náci Németország közelsége is nyomasztólag hathatott, de a dán film sosem szűnt meg egy pillanatra sem. A hatvanas-hetvenes évek Olsen banda ügyefogyott akcióitól volt hangos, a nyolcvanas években megindult minőségi filmek (pl. az Oscar-díjas Babette lakomája) már szinte kötelező jelleggel tartalmaztak valami furcsa, abszurdba hajló, akár morbid humort, még akkor is, ha történetesen a film fősodra cégül valami súlyos tragédiába torkollt. Jöttek a Dogmások, majd mentek is, de maradtak a Zöld hentesek, például. Itt tartunk most.
[img id=421787 instance=1 align=left img]Műszaki hiba
A Pardon főalakja, hogy végre e cikk témájába is vágjak, jellemző módon, egy "műszaki hiba" eredményeként jött létre, s ezt éppen az édesanyja vágja a képébe. Az ekkor még fodros bugyiban az asztal alatt játszó Helene-nek ez a kijelentés azonban akkora trauma lett, hogy jónéhány évvel később, huszonéves felnőtt nőként, miközben egy áruházban pénztároskodik, még mindig ezt emészti. A műszaki hiba az apa hiányát jelenti, aki anyja életében csupán egy éjszakára fordult meg, ennek eredménye lett Helene (Sara Hjort Ditlevsen). Az már más kérdés, hogy Helene - sajátos fantáziájának köszönhetően - e probléma görgetésében odáig jutott, hogy hibázó apja egy híres színházi rendező volt, s e képzelt tény a lányt arra predesztinálja, hogy neki a világot jelentő deszkákon a helye (nem pedig az áruház kasszájában). Édesanyjával történt kisebb, ám szokásos összeszólalkozás után Helene kutyájával futni indul, és rövidesen egy kis koppenhágai színház bejárata előtt találja magát, ahol a hajdani híres rendező, néhány hajdan híres sztárral egy új darabot próbál. Néhány pillanat múlva Helene már a színpadon áll, és a híres színi direktor szerződést ajánl – a kutyájának.
Morbid szerelmi történet
Henrik Ruben Genz, a film rendezője, előző, (jellemzően) Borzasztó boldog címre keresztelt filmjéhez hasonlóan ismét Erling Jepsen, az ismert dán abszurd író "tollából" indult ki, ráadásul, a filmben kibontakozó szerelmi történet férfitagját, a színpadi darabot író Allant (Nicolas Bro) is rendre le-Erlingezi a filmbéli előadás egyik szereplője. A Pardonba viszont belefér az efféle vicces önreflexió is, hiszen a benne kibomló történet is tele van meghökkentő, olykor abszurd, máskor kifejezetten morbid humorú fordulatokkal. A vége azonban csont nélkül romantikus. Genz, a híres dánok (Von Trier, Jensen és mások) mellett, szép csendben építi a maga töretlen ívű, sajátos világú művészi pályáját. Eddigi összes filmje gyakorlatilag ugyanazzal foglalkozik, az össze nem illő emberek közti váratlanul boldog szerelemmel. A korábbi filmjeinek jellemző motívumait, persze más funkcióban, megtaláljuk e filmben is (pl. a kínai), és a végkifejlet is ugyanaz: a boldog egymásra találás. Addig azonban mindent elkövet, hogy egy pillanatra se csússzunk bele az érzelgősség ragadós mocsarába, ha kell, még tökön is löveti egyik idegesítő karakterét. A feszes forgatókönyvben megjelenő sajátos humorát kiválóan közvetítik színészei, akik közül mindenképpen ki kell emelni a Helene-t alakító hamvasan bájos, ám a fergeteges komika erényeit is megvillantó Sara Hjortot. Furcsa, bohókás, excentrikus világa olyan filmbéli nőalakokhoz köti figuráját, mint például Amélie Poulain, vagy Poppy, a Hajrá boldogság!-ból.
Kinek ajánljuk?
- Aki kíváncsi egy fekete humorú, ám ízig vérig romantikus vígjátékra.
- Aki szereti a dán filmeket.
- Színházrajongóknak.
Kinek nem?
- Akik zavarba jönnek, ha különböző műfajok meghökkentő módon keverednek.
- Akik nem szeretik az abszurd humort.
- Akik irtóznak a színház világától.
8/10
