Kate Winslet, Kate Winslet, visszhangozza kritikusunk, aki látta őt A szabadság útjaiban és egyszerűen nem tud szabadulni az élménytől. Már előre ki is osztotta neki az Oscar-díjat a Golden Globe után, bár ez csak egy hónap múlva esedékes a valóságban.
Próbáltam nem a lehető legsablonosabb lenni, és nem a Golden Globe-díjas Kate Winslet Oscar-díjas (egy hónap múlva feltehetően fordítva is igaz lesz) alakításáról írni a heti termésből, ezért aztán megnéztem az Amal című Újdelhiben játszódó kanadai filmdrámát is, de sajnos ez a film az én ízlésemnek olyan szelíden bárgyú, és a főszereplő arcjátéka annyira emlékeztet arra, amikor Gáspár Győzike megindultnak szeretné mutatni magát, hogy kidőltem a moziból.
Maradt tehát A szabadság útjai, Winslet és DiCaprio, no meg a sablon. Mert Kate Winslet tényleg nagyon jó színésznő. Legfeljebb annyit lehet hozzátenni, hogy a többiek is nagyon jók, Leonardo DiCaprio is, akinek szívós munkával talán sikerül végre elhitetnie a világgal, hogy nem csak a testi vagy inkább arci adottságainak köszönhet mindent. Tizenhárom év telt el a Titanic óta, DiCaprio már régen nem csinos legényke, és az ember mégsem unja meg, hogy az arcát nézze.
Kétségtelen, hogy Kate Winslet még messzebb jutott a Titanic óta, és irigylésre méltó alapossággal lövi a telitalálatokat ebben a filmben is. Róla szól a mozi, akár ha megáll az ajtóban, feje fölött támasztja a félfát, és meglepően hűvössé és elegánssá válik a szépsége, akár piros fényben táncol, tébolyult elszántsággal, az önkívület határán, amit Sam Mendes, a film rendezője azzal is aláhúz, hogy a jelenet alól lassan elveszi a zenét. A kedvencem mégis a film végi reggelizés, ahogy Winslet pillantása másodpercről másodpercre változik, attól függően, hogy magán érzi-e a férje tekintetét.
De nincs egyedül. Csodálatosan oszloplábú és kibírhatatlan mellettük Kathy Bates, félelmetes a bolondokházi kimenőn lévő szomszéd szerepében hunyorgó Michael Shannon, aki persze csak annyira bolond, hogy mindig kimondhassa az igazat, Zoe Kazan a kis titkárnő szerepében száj és szem, meg nyamvadt kis test, szánni kell, de vonzó, tökéletes választás. Annyira tökéletes minden színész, hogy egy idő után gyanakodni kezd az ember: ez az egész színművészeti parádé nem elterelő hadmozdulat, kamuflázs? Gyors ellenőrzésként: volna értelme ennek a filmnek más színészekkel is?
Feltehetően nem. A történet arról szól, hogy nem azok leszünk, akik lenni szeretnénk, és ettől boldogtalanok vagyunk, vagy ami még rosszabb, közben még boldogok is vagyunk. Nem éppen eredeti megfigyelés. És nem logikátlanok a cselekmény fordulatai, de ettől persze minden nagyon kiszámítható, alig hiszem, hogy sokan vannak olyanok, akik a tizedik percben ne tudnák, hogy mi lesz a film vége. A történetben senkinek sincs igaza, és alapjába véve egyik szereplő sem szerethető, egyik sem formátum, mindenki csak a nyomorúságának köszönhetően érdekes. De hát azért vannak ezek a csodálatos színészek, hogy megtanítsanak figyelni a másikra. Megtanítsanak szeretni. Ha nem egymást, legalább őket.
