Pont olyan, mint a címe. Magyarul A zsaruk becsülete, de mivel nem magyar film, nem a 2006-os túlkapásokról szól, hanem valami tökéletesen közhelyes és felszínes vacakolás arról, hogy jó rendőr és rossz rendőr, zsarolnak, megvernek, megölnek és elteszik a pénzt, amíg nem jön egy rendes, aki tisztázza a dolgokat. A New York-i rendőr ír, és családszerető, birkózik a gyerekeivel, vidáman karácsonyozik, emiatt még a legnagyobb gazemberségre is azt tudja mondani, hogy a családjáért tette. Ennyiben különbözik a hazai rendfenntartótól, aki esetenként csak a kínzás öröméért teszi, amit tesz.
De azért Amerikában is egyre nehezebb. Ha harmincöt évvel ezelőtt a Serpico végén a becsületes rendőr kiábrándultan üldögél az utcán "valahol Svájcban", de mégis a szíve legmélyén tudnia kell, hogy nem harcolt hiába, valaki majd fölveszi a zászlót, és ami neki nem sikerült, az majd egyszer másnak igen, a mai becsületes már azt sem tudja, szabad-e harcolnia.
Miért is kellene jobban szeretni a testületet a rokonoknál, miért is fontos, hogy tisztességesen bánjanak olyan gyilkosokkal, akik, miután vége a kezelésnek, lelövik az orvost, mert az egyszerűbb, mint kifizetni. Így aztán hiába ismerős a történet harminc másik filmből, A zsaruk becsülete mégis küszködés, tempótlanság, nehézkedés, és ha nem lennének a színészek...
De vannak. És van egy merész ötlet, hogy a becsületes rendőr, a nyüzüge Edward Norton, törékeny és fejhangon beszél, legalább annyira verik őt, mint amennyire ő üt másokat, hajón lakik, ahová befolyik a víz, és ebből az egész vesztes helyzetből ki tud hozni valami igaznak látszót.
Colin Farrell megint emlékezteti a nézőket, hogy ha nem is mindig látszik rajta, de azért színész, a lényegét ragadja meg nem túl bonyolult figurájának, és ettől a figura bonyolulttá válik, a tahóságban is lesz valami elvszerű, a tisztességtelenségben is lesz tisztes, rézbőrű az alkony és hősi a halál. Jon Voight fenomenális, ahogy felpuffadt arccal, alkoholtól üres tekintettel ül a karácsonyi asztalnál, finoman bizonytalanok a mozdulatai és enyhén kásás a beszéde, az öreg Akela bewhiskyzik, és szeretné azt hinni, hogy még mindig ő a falkavezér.
Az a típusú színészi mestermunka, amikor az ember elfelejti, hogy ez csak játék. És van még Noah Emmerich, akit a karfiolszerű arcbőre miatt nyilván annyian próbáltak meg lebeszélni a filmszínészetről, hogy kénytelen volt jó színésszé válni.
Dolgoznak, dolgoznak, és addig-addig húzzák az igát, amíg az ember úgy jön ki a filmről, hogy butaság, közhelyesség, százszor láttam, mégis érdemes volt megnézni.
