Minden idők legrosszabb rendezője a közfelkiáltás és a józan ítélőképesség szerint a mi Lugosi Bélánkat is szerepeltető Ed Wood volt. Uwe Boll az ő helyét próbálja elorozni, de persze hiába. Mert ahogy mondani szokás: csak a langyosat köpi ki az Úristen, a nagyon rosszat és a nagyon jót szereti. A BloodRayne langyosabb már nem is lehetne. Uwe Boll többi filmje is, de ez most mellékszál. Fókuszáljunk a legújabb darabra.
Uwe Boll azzal szerzett hírnevet magának, hogy egyre másra adaptálja a sikeres számítógépes játékokat (pl Alone in the dark), és ezzel mind a nézők, mind a játékok rajongóit felháborítja. A rettenthetetlen B-filmes ugyanis nem nagyon ért választott szakmájához, az adaptációk pedig még egy profinak is veszélyesek. Nehéz megtalálni a finom egyensúlyt az eredeti művel: mi kerüljön be, mi maradjon ki, és miért. Uwe Boll elhivatottsága azonban töretlen: hol a kritikusokat hívja ki boxolni, hol pedig az internetezőknek szól be.
A BloodRayne történetét csak az kövesse aki ismeri kívülről-belülről a film alapjául szolgáló játék világát, a laikusok elégedjenek meg a hosszú és funkciótlan párbeszédekről arról, hogy épp mi-miért van. Dióhéjban a konfliktus: van egy csomó vámpír, akik a szokásos átkokkal bírnak (no napfény, no kereszt, semmi fürdőzés és semmi fokhagyma) akik közül a legerősebb elhatározza, hogy akkor majd ő ezt mind megtöri.
Ehhez szüksége van ex-lányára, aki egy szilikonozott kebelcsoda és divatos, piros csíkos nadrágot hord, amikor épp nem kardozik. Vagy nem azon elmélkedik, hogy ő mér dhampir és nem vámpír. Szóval az alapkonfliktusok adottak, a rendező pedig úgy vágtat végig ezen a még egész épkézlábnak tűnő sztorin, hogy belealszunk.
Hiába Michael Madsen (zseniális, ha hagyják hogy ne csak azt az egy arcot vágja, mint amit ebben a filmben), Ben Kingsley (aki a Ghandi óta sokat változott, itt valami Yoda szerű maszkba kényszerített főgonosz), és hiába a többiek, akik épp most szabadultak valamelyik színésztanodából - két arckifejezés még nem a világ, mondta egy valahavolt színésztanár. Ez igaz rájuk is.
Az akciójelenetek suták, csak néhol tűnik fel bennük az akrobatikát is bevető rendezői ötletcsíra. De a domináns általában a középkori ?álljunk-fel-egymással-szemben-és-csapdossunk a karddal?. Egy idő után ez meglehetősen unalmas, csakúgy mint a vámpírfilmek jelesebb darabjai óta elvárt smink- és díszletkészlet. Ami itt olyan puritán, hogy egy magyar főiskolás vizsgafilmben sem menne el.
Bár néhol azért meglepő módon sikerül némi gótikus hangulatot teremteni, és olykor felkaphatjuk a fejünket egy két másodperc erejéig egy-egy jól eltalált akció-koreográfián is. A film koprodukcióban készült, ezért lehet hogy ezeknél a helyeknél a second unit-ot kell sejtenünk, bár, ki tudja, talán a rendező emberelte meg magát. A számítógépes játék világát ugyanakkor nem sikerült megidézni, a film ráadásul ritmustalan ? az akció-szcénák hol felhalmozódnak, hol pedig sokáig csak a lelkizést hallgathatjuk - és tele van bugyuta párbeszédekkel.
"-Amióta itt vagyok, azóta hangokat hallok a fejemben.
- Igen, ennek biztos valami oka van" - hangzik az egyik.
Hát igen. És ebben a szellemben folytatják.
Uwe Boll, az IMDb szerint még minimum négy filmmel jön nekünk. Alig várjuk. Hátha sikerül tényleg a legrosszabbá válnia.
