Ugyanaz a történet, ami egy hónapja volt: Eleanor Rigby szerelme és majdnem halála, csak most a másik nézőpontból. Csodálatos, hogy ami úgy is végig logikus és érthető és sajnálható volt, az most a másik nézőpontból is érthető és nagyon-nagyon sajnálható. Ketten ülnek, az asszony azért sír, mert elfelejtette a halott kisbabájuk arcvonásait. A férfi azért sír, mert ő meg nem felejtette el: a szeme az enyém volt. Az orra és az arca a tiéd. Mennyire szerettük. Mennyire szerettük egymást.
Egy ideig nem is nagyon értem, miért érzem magam ennyire belerángatva ebbe a történet nélküli történetbe. A technikára gyanakszom. Nem a mozi-, hanem a színésztechnikára: ügyesek ezek az emberek a vásznon, Jessica Chastain sok-sok arca a nagyon rondától a nagyon szépig, az idegbeteg hisztérikától a titokzatos, halk légiességig.
Szeplős asszony szeplős párja,
James McAvoy annyira nem virtuóz, de jelen van, természetesen és hétköznapian, nem érezni a távolságot szerep és színész között. Akármilyen jók, föléjük nőnek a mellékszereplők, ahogy az első részben is. Ott William Hurt okos és idegesítőn hideg egyetemi tanár figurája, és mellette Isabelle Huppert Mozartot hallgató kisiklottsága, most pedig a férfioldali szülő, az apóstárs szerepében Ciarán Hinds olyan, amilyenek a magyar színészek lenni szeretnének, de nincs nekünk olyan szerencsénk.
Hanem jó színészek azért vannak a világban,
mégsem kell minden filmbe belebambulódni,
van itt valami más is. Azt is gyanítom, mi az. Volt egy jelenet az első, a női változatban, a szakítás után Eleanor elmegy Conor kocsmájába, elindulnak autózni, rájuk szakad az ég, nem működik az ablaktörlő. Tudjuk, mi szokott ilyenkor történni, kibékülős szex a lehajtott üléseken. De a nő érzi, valami nincs rendben, aztán a férfi kinyögi, hogy közben lefeküdt valakivel. A varázs oda, mennek vissza városba. Se kibékülés, se szex.
Most, a férfiváltozatban kicsit változnak az emlékek. Az ablaktörlő itt is elromlik, aztán beülnek, lehajtják az ülést, de a férfi kérdés nélkül mondani kezdi, baj van, időközben lefeküdtem valakivel. Semmi gond, feleli a nő, de mássz le rólam.
Ugyanaz a történet, de másképp emlékeznek rá. Pontosabban: nem tudom, hiszen én is egy hónapja néztem a női változatot, tehát nem egyszerűen a férfi és a nő emlékei különbözhetnek, hanem csak szimplán az, ahogy a néző emlékezik arra, mi is történt a másik változatban. Be vagyunk vonva, ha nem is az alkotás, de legalább az emlékezés folyamatába. Saját filmünk, illetve saját két filmünk, ennek megfelelően nyitott is a vége. Mennek egymás után az elhagyott utcán. Előbb vagy utóbb újra találkoznak. Azt hiszem.
