Nem állítom, hogy értem, mi történt a vásznon, azt viszont igen, hogy Leos Carax az utóbbi évek legbizarabb filmjét tette le az asztalra. Sokaknál garantáltan ki fogja borítani a bilit, mások meg feltehetően hangosan tapsikolnak majd örömükben, hogy így meglepték őket. Az biztos, hidegen senkit sem fog hagyni ez a David Lynch legelborultabb óráit idéző ámokfutás.
Carax zseniálisan fantáziadús alkotó, percről percre megdöbbent. Amikor már azt hinnénk, értjük, mit akar, bedob megint valamit, amire senki sem számított. Polgárpukkaszt, megbotránkoztat, felkavarja a gyomrunk, majd a következő pillanatban elkápráztat csodálatosan komponált képeivel. Hogy mit akar ezzel elérni? Ki tudja. Felfogható a történet valamiféle isten színjátékként vagy extrém sci-fiként, de a számos önreflexív utalás egyfajta mediális értelmezést is lehetővé tesz. Többször felmerült bennem, vajon nem öncélú-e mindaz, amit Carax művel? Persze mindig olyankor, amikor valami érzékeny pontra tapintott nálam. De hát mi is a művészet, ha nem ez? Érzelmeket kelteni, felkavarni őket. És ez bizony nagyon jól megy a cannes-i közönség kedvencének – még akkor is, ha ez sokkal inkább hatásvadászat, mintsem érzékenység. És pontosan ez itt a lényeg, tud-e így is jó film lenni a Holy Motors? Ilyen, nevezzük nevén, manipulatív filmélményre vágyunk? Én nem feltétlenül. Nem tudtam szeretni a főhőst, Mr. Oscart (Denis Lavant), és bár kétségtelenül érdekesnek tartottam a vászon váratlan történéseit, a sokadik után már kifejezetten vártam, hogy végre véget érjen ez a szürreális álom.
A látottak kétségkívül igényelnek némi háttértudást: Carax számos film- és művészettörténeti utalás ejt el, időnként egyenesen megidéz egy-egy műfajt vagy művet, de az is előfordul, hogy egyszerűen csak jól odamond. Gyenge Zsolt Revizorbeli kritikájában úgy véli, Carax filmje némileg elkésett – nem tudok ezzel nem egyet érteni. A kilencvenes évek posztmodernjeit idéző alkotás hordoz magában némi nosztalgikus hangulatot, mely még ugyan nem teszi egyértelműen túlhaladottá a filmet, mégis érezteti, hogy Carax nem az itt és most nyelvén beszél.
A történetet nehéz elmesélni, mert bár lehetnek elképzeléseink mi is zajlik a szemünk előtt, biztosak semmiben sem lehetünk. Annyi fix, hogy hősünk, Mr. Oscar találkozókra siet, ahol egy-egy újabb személyiséget magára öltve kell átéljen különböző élethelyzeteket. Így lesz egyszer gyilkos, másszor haldokló öregúr, majd gyermekét hazafuvarozó apa vagy virágokat zabáló csatornatöltelék.
Bár szeretni nem tudtam Mr. Oscart, kétségkívül el kell ismerjem Denis Lavant páratlan alakítását. Tizenegy karaktert ölt magára egyetlen filmben, és valamennyit lehengerlő erővel teszi szinte saját bőrévé. Nem volt hiba a játszótársakban sem, még a szintén totálisan meghökkentő musicalbetétért felelős Kyle Minouge sem lógott ki a sorból.
Tisztán látom, hogy az Arany Pálmára jelölt Holy Motors miért lehet a kultstátusz esetleges várományosa, engem azonban a fenti elismerésre méltó teljesítmények és minden jó értelemben vett megdöbbentő furcsasága ellenére sem tudott megnyerni magának.
