Csodálatos és mélységesen megrendítő film a Libanoni keringő. Csodálatos, amennyiben bármi csodálatosat találhatunk akármiben, ami a háborúval foglalkozik. Főleg, ha olyan őszintén beszél a témáról, mint Ari Folman filmje.
A rendező izraeli oldalról mutatja be a libanoni háborút, melyet egy sereg visszaemlékezés apró mozaikjából tehet össze magának a néző. A rendező egyik barátja a háborúval kapcsolatos visszatérő álmát meséli a férfinak, aki rájön, hogy egyetlen rövidke képsoron kívül semmit sem tud felidézni a történtekből. Végigjárja egykori bajtársait, hogy kiderítse, mi is az, amire nem akar emlékezni.
Elsőre talán meglepő, hogy egy ennyire dokumentarista film, miért az animáció eszközével kommunikál, később azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotók a lehető legjobb csatornát választották - egyrészt a fantazmagóriákba csapó visszaemlékezések megjelenítésére kíválóan használható az animáció, másrészt az utolsó perceiben élővé váló képsorok biztosítanak minket afelől, hogy a film 93 percét élőszereplősen végignézni túlságosan is sokkoló lett volna. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon szükség volt-e erre az utolsó pár percre, végül arra jutottam, hogy a mészárlás utáni állapotokat bemutató képek nélkül is maximálisan átjött volna az üzenet. Sőt, megkockáztatom, hogy a filmtől egyébként mindvégig idegen hatásvadászatnak voltunk pár percig szemtanúi.
A képi világ maximálisan dicséretet érdemel. A Libanoni keringő a nyolcvanas évek rajzfilmjeinek látványvilágára emlékeztet, de mindazt megfejeli a mai technika adta lehetőséges tökéletes kihasználásával - az eredmény egy sereg felejthetetlen kép: Ari egyetlen emlékképkockája, barátjával való beszélgetése az esőben, a hóval fedett Hollandia vagy a tengerből kimelkedő nő képe - nem fogom egyhamar elfelejteni őket.
Még egy dolgot muszáj méltatnom, ez pedig a film zenéje. Max Richter szinte hipnotizál hangjegyeivel, keserves hegedűdallamaiban a háború minden fájdalma benne van. Ugyanolyan kendőzetlenül, ahogy a film valamennyi képkockájában.
