A jó nevű Philiph K. Dicket sokan szeretik, meg is van rá a jó okuk, hisz' a szegény ember Stanislaw Lemjéről beszélünk. Hogy mennyire így van, azt többek közt We Can Remember It For You Wholesale című, 1966-os novellája bizonyítja ékesen. Bár lehetne mindez fordítva is, ha attól függne az ilyesmi, hogy ki született előbb – az a hét év, ami köztük van, aligha lenne elégséges érv Lem mellett; de ebbe szerencsére itt nem kell belemennünk. A novellát is csupán azért említjük, mert mindkét film – az Emlékmás (Total Recall; Paul Verhoeven; 1990) és az Emlékmás (Total Recall; Len Wiseman; 2012), melynek bemutatója alkalmából készül e jegyzet – afféle inspirációként hivatkozik rá, hovatovább az idei versenymű készítői azt is fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy nem remake-et készítettek, hanem egy újabb adaptációt. Nos, a kutya fülét.
A történetet minden moziba járó nyilván jól ismeri, emlékekkel kufárkodnak a jövő mérnökei, csak épp kicsit komolyabban veszik önmagukat, mint mondjuk a Sötét zsaruk illetékesei. Már önmagában az is, hogy virtuózkodnak az emlékekkel, menten felveti a valóság oly szerfelett relatív voltának összes gyötrő kételyét – bele is cidrizik egyből az értő olvasó/néző. S ha porszem kerül ebbe a nagyon is emberi célokat szolgáló gépezetbe, s fals emlékek vagy éppen elfeledésre szántak törnek fel a páciensben, akkor elszabadul a pokol, és lesz nagy haddelhadd. Csakhogy nem belül ám, hanem kívül – ettől nem fordított a viszony Dick és Lem között, s ez kellett mindkét esetben a hollywoodi majsztoroknak. Mert a külső háborúkból érdemes amerikai filmet csinálni – ezért jó a Schwarzi-féle Emlékmás, és ezért röhejes a Soderbergh-féle Solaris. Tehát kell egy jó kis külső hirig, aminek során Schwarzi sniclivé klopfolja az ellent, beleértve b. neje őnagyságát és egyéb üzletfeleit. A mai változatnál ez a hozzáállás már billeg egy kicsit, úgy tűnik, nem agyaltak sokat ilyesmiken, pusztán úgy saccolták, hogy van kereslet kifordított zakóra, használt hűtőszekrényre – hazudnak, amikor azt mondják, hogy eszük ágában nem volt remake-t csinálni. De hát melyik vigéc nem hazudik, ugye. S az sincs megírva sehol, hogy remake-et törvénytelen lenne csinálni.
Ilyenformán az lehet az egyetlen kérdés, hogy a jelen verzió hozzátesz-e valamit a tárgyban eddig szerzett élményeinkhez, vagy éppenséggel elvesz belőlük. Magyarul az új Total Recall maga az ősmű, hiszen létrejöttével valósítja meg az alapnovella teljes tartalmát, vagyis azáltal, hogy épp az emlékeinket buzerálja. Például kitörölné belőlük a Marsot és a mutánsokat, ami egyfelől ronda dolog, másfelől logikátlan is, hisz a háromcsöcsű nőt megtartja. Miért, ha mutánsok amúgy meg nincsenek? Nos, egyfelől azért, mert minden állításával szemben immár tárgyi bizonyítékkal is alátámasztott remake, másfelől meg úgy gondolja, arra – a háromdudájú asszonyra – gerjed a jó nép, nem pedig a valóság oly kínos relativitására.
Persze nem kizárólag e nemtelen alkotói gondolattól nagyon rossz e mai kiszerelés, kellett ahhoz számos egyéb mesterségbeli mellényúlás is, amiket annyira azért nem érdemes részletezni. Sőt, hagyjuk is őket, önök se terheljék magukat ezzel az újbóli nekiveselkedéssel. Hanem…
…bízzanak az emlékeikben!
