Nem Macbeth Rambó-kése és automata pisztolya, nem a jelen attribútumainak megjelenése a lényeg egy Shakespeare-eloadásban. Láthattunk már Prospero kezében heroinnal töltött fecskendot, és láthattuk Portia külhoni kéroit monitoron megjelenni A velencei kalmárban. Nem a transzvesztita vészlények, a homoerotika teátralizálása az érdekes; A vihar szellemlényei szintén félmeztelen ifjak voltak, Antoniót pedig szerelmi kapcsolat fűzte Bassanióhoz. Nem újdonság a színpadi brutalitás sem: most a boszorkák mészárolnak le egy meztelen lányt, akinek vértol csatakos testébol marhaszívnyi cafatokat hajítanak a játékteret felezo plexire. Nem is a szöveg a titok nyitja: A velencei kalmárt is Szabó Stein Imre fordította újra Alföldi számára, a Macbeth költoi nyelvét is igénytelen köznyelvre cseréli, hogy felfoghassuk a színpadon elhangzó mondatokat, ezért hemzseg ez a textus is a tegnap szlengjének avult fordulataitól: "Engem meg annyi pech ért, s kicsinált a kudarc / De úgy, hogy nem számít a rizikó / Mert megszokok, vagy megszökök."

Tehát nem Alföldi Róbert provokatív gesztusai az érdekesek - ezeket ugyanis várja, sot, elvárja a jegyéért megküzdo nézo. Találkozhattunk ezen sajátosságokkal teljes kudarcot hozó Shakespeare-játékban, A viharban, és szakmát, közönséget egyaránt megosztó, kétségtelenül jelentos produkcióban, A velencei kalmárban. (Ezek a jellemvonásai Alföldi viharos fogadtatású, gyűlölt és imádott szlovákiai Hamlet-rendezésének is.) A Macbethben azonban önálló formakultúrává nemesült, amit modorosságok sorának hittem; autonóm művészi látásmóddá emelkedett, amit hányaveti öncélúskodásnak gondoltam; ösztönösen zseniális, mégis hideg fejjel kontrollált teátrális érzéknek bizonyul, amit hatásvadász effektek halmozásaként utasítottam el. A Macbeth teremto fantáziával és kivételes műgonddal létrehozott alkotás. Letisztult eloadás, eroteljes rendezoi színház, amelynek minden megoldása mögött érezni lehet az egészet átlátó, elgondolásait megvalósítani képes rendezoi akaratot. Díszlet és térhasználat, jelmez és játékmód, az eloadás zenéje, a visszhangosított zajok, zörejek és a megszólalások muzikalitása, ritmusa - megkerülhetetlen a közhely - igazi totális színházzá teszik a bemutatót.

Kentaur mélyszürke dobozt tervezett az eloadáshoz, amelynek hátsó falából félméteres hasábok nyúlnak elore szabályos rendben. A játékteret áttetszo műanyag fal szeli ketté, amelyen egy-egy tolóajtót széthúzva lépnek át a szereplok. Rideg szigorúságot áraszt ez a csupa szöglet tér: nincs benne egy játékos ív, egy kellemes forma. A stilizált, modern környezet megidézi az osi Skócia nyers és archaikus atmoszféráját. Óriás terméskövekbol felhúzott vár durva falának látjuk a konstruktivista felületet, amikor Duncan és kísérete "oromról, frízrol és bástyaszegletrol" beszél, és tényleg, mintha egy várfal lábainál ácsorognának. Egy-egy díszletelemet a színészek képközvetíto játéka és a rendezoi ötletek láttatnak "valaminek": például egy szórtan ácsorgó kis csoport képzi meg Macbeth föléjük magasodó erosségét. Ha más-más irányból, éles szögben világítják meg az eloreugró négyzeteket, a hosszú, kusza árnyékok nyugtalanítóvá és irreálissá teszik a geometrikus rendet. Ezzel a hatással élt Giorgio de Chirico, akinek képein a halott, perspektivikus terek mozdulatlan nyugalmát hosszabb-rövidebb, különbözo szögben vetülo árnyékok zavarták meg, ezzel téve az össze nem illo hétköznapi tárgyak látványát még bizarrabbá. A high-tech "irodát" színhomérsékletet módosító szűrokkel hideggé tett fények mutatják még barátságtalanabbnak, a világítás a halogén vagy a neonok hideg hangulatát hozza. Ezt a színeket homogenizáló fényt festi meg néha a hideg kékeszöld. Az egyetlen meleg tónus: a vérvörös. Kentaur képzoművészeti ihletettségű víziója, egyszersmind a játékot meghatározó-segíto színpadi tér. Remekül működik, pedig ez nem mindig jellemezte a tervezo korábbi, "szép" munkáit.

Az elegáns lebonyolítást, a gyors helyszínváltást segíti a szimultán bejátszható két térrész. Részben a leleményes térhasználat ad lehetoséget arra, hogy az eloadás ritmusa imponálóan feszes (nem sietos!) legyen. Hiszen nem a tér bejátszása, a kellékek játékba kerülése vagy az átrendezések munkaideje szabja meg a játék tempóját, hanem a rendezoi szándék. Ez amilyen magától értetodo, olyan ritka jelenség a magyar színpadokon, ahol gyakran bíbelodnek a rosszul vagy túltervezett díszletekkel, molyolnak a kellékekkel zsúfolt színen.

Az eros atmoszférájú, derb színpadkép esztétikus képek komponálására ihleti a rendezot. Igazi trouvaille, teátrális varázslat, ahogyan egy rafinált fényváltási trükk (a félig fényátereszto falat világítják meg hátulról és szembol) lassan elmossa a "köddé váló" vészlények kontúrjait, a banyák a zöldeskék háttérbe olvadnak, mintha a gozölgo skót mocsárba süllyednének. Eltűnnek. Ezek a képek gyakran nemcsak tetszetosek, hanem teátrális metaforává emelik a látványt, többletjelentést hordoznak. A három félmeztelen szörnyalak felkúszik a hátsó falra, karját kitárva hátratámaszkodik: íme a megfeszített Krisztus a két latorral. Kizökkent a világ. Hozzájuk könyörög Lady Macbeth, s máris a kastély kápolnájában vagyunk. A blaszfémikus kép végig ott feszül, amíg Macbeth és becsvágyó asszonya a királygyilkosság gondolatával vajúdik az örömtelen hitvesi vacsorán, és csak akkor hullanak le a falról a Jézus-ábrázolás helyét bitorlók, amikor a felbolydult lelkű úrno falhoz csapja a merokanalat, mert Udvarhölgye a legrosszabb pillanatban lép be, amikor már majdnem bátorságot vett, hogy... A vészbanyák dolgukat elvégezték - innen már magától elketyeg a "kiválasztottak" személyiségének sötét oldala, az ambíció -, mehetnek.

A hátsó traktusban zajló némajátékok fenyegeto hátterét adják az űzött lelkű gyilkosok cselekedeteinek. A Macbeth házaspár alig lehet kettesben, környezetük lopva figyeli oket, elottük küzdenek démonaikkal. Amikor Macbeth elbizonytalanodik ("most rögtön kiszállunk"), és a Ladynek kell gyozködni a visszaretteno férfit, elorehúzódnak. Mögöttük a joviális Duncan társalog kedélyesen a másik helyiségben a tiszteletére adott állófogadáson. Egyszerre látjuk a gyilkost, aki bármikor lebukhat, és gyanútlan áldozatát. A filmnyelv párhuzamos vágásai teremtenek hasonló feszültséget; most nem a vágás, hanem cikázó tekintetünk fűzi össze a különálló tereket. ("Filmes" hatás az is, hogy Macbeth monológjait egy négyzet alakú fényablakban mondja el László Zsolt. Színpadon nehéz közelit mutatni, illetve csak a szűkített térrel lehet hasonló érzetet kelteni, kiemelni az arcot.)

Nem véletlen, hogy mi hol történik, az egymásba fonódó cselekvések helye a térben párhuzamok és ellentétek gondolatébreszto hálóját szövi a játékidoben. Banquót a hátsó falhoz szorítva döfködik halálra, holtteste szinte bepréselodik a kiálló hasábok közé, ahol korábban a transzvesztiták fonöke feszült föl Jézusként. Banquo teteme a színen marad, és a következo jelenetben mint kísértet, magától értetodo természetességgel foglal helyet az újdonsült király asztalánál. Macbeth azonban még nem látja ot, hiszen kint tárgyal a merénylokkel, majd rutinosan kivégzi oket, mivel csak ötven százalékig voltak eredményesek; Fleance, Banquo fia meglépett. Eközben hátul vacsorához ül az "udvar", és Macbethet már várja az asztalfon vértol csatakos démona. Macbeth belép, és megbabonázva kifordul az ebédlobol. Remegve feszül a műanyag falhoz, itt gyozködi a Királyné, csakúgy, mint az elso gyilkosság elott. A király iszonyatos önuralommal visszamegy, a néhai bajtárs véres ölébe ül, és csak akkor pattan fel, hogy ámokfutóként körbelövöldözzön, amikor a látomás véres keze megragadja.

A kettészelt, kamaraszínháznyi térben nincs mód arra, hogy dinamikusan elorelendüljenek avagy hátravonuljanak a játszók, el kell bíbelodniük a tolóajtókkal, hogy átléphessenek. A szimmetrikus, ezért statikus térben két-két ajtó nyílik egymással szemben, az elotérben, illetve hátul - a hátsó falon szintén két járás van, a tolóajtók vonalában. Nincsenek eroteljes átlós járások. Hiába indulnak meg a színészek nagy lendülettel, hiába haladnak tempósan: a nézotérrel párhuzamos, illetve rá meroleges mozgásirányok, vagyis a színházi tér érzéki szabályai kényszeres cselekvésnek mutatják az energikus meglódulásokat, mintha egy négyzetrácson mozognának. Ki nem mondott törvény jelenlétét érzékítik meg; teátralizálják a láthatatlant. A hatalmi játszma szereploi azt hiszik, döntenek, közben úgy mozognak kényszerpályáikon, mint a kísérleti patkányok egy üvegdoboz labirintusában. Az akadályoztatott járások a bezártság érzetét keltik, de mivel nem konkrét eszközök gátolják a szabad mozgást, nem tudni, milyen varázslat ejti rabul oket, s bár ez az ero kétségbevonhatatlanul létezik, meg nem ismerheto. Skócia börtön, ha cellája tágasabb is, mint akár a humánus Eu-szabvány, több tér jut egy-egy rabnak.

A világbörtön szűk folyosóján indul el útján Macbeth, amikor végrehajtja az elso merényletet, ami mozgásba hozza a hatalom megszerzésének és foként megtartásának véres mechanizmusát. Nincs választása. László Zsolt bal hátul szembefordul a jobb hátsó ajtóval, ami mögött Duncan alszik, de nem mozdul. Sokáig dermedten áll, nem tud elindulni a vakító fényszonyegen (olyan ez, mint a horrorfilmek idegen világokba vezeto folyosói). Erre a pástra áll a Lady, hogy elrendezze a bűntett helyszínét, helyrehozza, amit ura elhibázott. Horváth Lili merev derékkal dol elore és hátra, a gyönyörűen megemelt, mégis pontos és kifejezo mozdulat szörnyű eronek mutatja a bűn vonzását. Bemegy o is.

A szürke közegben szürke eminenciások nyüzsögnek. Alföldi Róbert és Bartha Andrea monokróm ruhákba bújtatta a monomániás alakokat. A szürke árnyalatait csak a vér színe és a skót kockás kiegészítok (nyakkendok, ruhadíszek) vöröse festi meg. A kortalan ruhák tartást adnak a hatalom embereinek, akik viselni is tudják a hosszú kabátokat, a finom szabású ruhákat. A természetesen könnyed tartás, a finom mozdulatok, a visszafogott, korántsem hivalkodó méltóság elso pillanatban jelzik: a mainstream öntudatos klubjának tagjai ok. Nagyon jók a jelmezek. Egyes darabokban van valami keleties. A harcosok hosszú köntöse és piros szegélyű, fekete mellvértje kendóshoz teszi oket hasonlóvá. László Zsolt hosszú haját fölül varkocsba fogja össze, mint egy szamuráj, hálóruhája fehér selyemkimonó. (A vékony térelválasztónak, az elhúzható ajtónak is keleti jellege van.) Miért pont a Távol-Kelet? Nem tudom. (Nem valószínű, hogy a Toyota cég miatt, amely a színlap szerint - dicséretes mód - támogatta az eloadást.) Vagy a szamurájromantikát, a könyörtelen harcosok kíméletlen világát idézik meg? Minden esetre ez a sosem volt civilizáció ritualizálja a viselkedést. Egy minden rezdülésében szabályozott, távoli - egyszerre mai és tradicionális - közegben játszódik a dráma. Elidegeníto, hideg a nagyszerű, de nem túl nézobarát, kortárs zene. Néhány éve Alföldi Róbert letaglózó, húzós és misztikus Dead can Dance-zenét vagy valami hasonlót kevert volna az eloadáshoz, ami olyan jól ment volna a ködös Skóciához, és bírták volna a nézok is.

A stilizált tárgyi világhoz, az elidegeníto akusztikus térhez eroteljes, a realista ábrázolás megoldásait elemelo, egységes játékstílus kapcsolódik. A lenyűgözo fegyelmű színészi munkában nagyon kevés a gesztus. Nem csacsognak a nem verbális kifejezoeszközökkel, ezért az akciók jelentéssel bírnak, értelmük van. Gyakran mondanak hidegen, egy tónusban hosszú szövegeket, nem színeznek és nem áriáznak a játszók. Alföldi Róbert pontosan érzi, meddig feszítheto a pillanat, mekkora az akció, a csend belso ideje. Ösztönösen - és színészi-rendezoi gyakorlatából - ismeri a színházi hatás természetét, tudja és uralja a nézoben történteket. Irtóztató rend van a színpadon, a térbe feszülo, mozgássá formálódó ido rendje. Ez a tudatosság (fegyelem) azt sugallja: hatalomvágy és birtoklás sorszerűen torzítja el a személyiséget, a történelem nagy mechanizmusának pusztítása törvényszerű.

A rendezo instrukciói - az a néhány cselekvés, ami megmaradt - egyaránt segíti a színészt a fogalmazásban és a befogadót a megértésben. Az elso jelenetben Duncan két fia nyomatékosan tologat egy-egy fényképet apjuk asztalán, vélhetoen saját fotóikat: elotérbe "tolják magukat", hogy aztán Duncan "helyre rakja" oket, visszarendezze a fotókat. Rögtön látszik: a két testvér féltékenyen vetélkedik az apai, vagyis a királyi kegyért. Késobb egymás szavába vágva mesélik el a lázadók elleni dönto ütközet alakulását, egy-egy fotót mutogatva. Megérkeztünk a hatalmi harc világába. Az irodában (egy világcég központjában?) a legfobb törekvés, hogy kegyben járva elobbre lépjen az ember.

Macbeth és Banquo gozfürdoben szabadulnak meg a testükre száradt vértol, mielott a kétnemű lények masszorként rájuk másznak. Az elso ötlet kitűno: a két férfi csatából jön, a gyilkolás mesterei ok, kedélyesen mossák le magukról az ellenfél vérét. Ha azonban a vészbanyák jóslata szexuális kihívásként jelenítodik meg, nem tudom, végig kell-e gondolnom az akció következményeit. Macbeth tudatalattijának foszereploi volnának a transzvesztiták, az eroszak bizarr erotikáját jelentenék vagy a macsó férfi elfojtott femininségét szimbolizálnák? Erre utalhat szeretetlen házassága kíméletlen feleségével, erre utalhat a véres bosszú, ahogyan a ruhátlan szüzet felkoncolják a vészlények. Lehet azonban, hogy nem érdemes tovább fejteni a rejtvényt; csak a vészbanyák furcsa kétlényegűsége - földi és alvilági lények - transzponálódott nemiségre. "Szakállas banyák", ez a Shakespeare-sor adhatta az ötletet szerepeltetésükhöz - van is köztük egy szakállas transzvesztita. A bizarr relativitás metaforái ok: "szép a rút, és rút a szép". Ezt igazolná groteszk, realitáson túli színpadi létezésük: lassított szavalásuk, kimért, kellemkedo mozgásuk, a lényükbol áradó groteszk kajánság. Orjíto lassúsággal rendeznek át (néha segít az udvar népe). A meglóduló jelenetsorok után visszafogják a tempót. Kimért vonulásuk érezteti: nem kell, nem érdemes sietni, aminek el kell jönnie, eljön.

Amilyen egyszerű, olyan remek játék, ahogyan borzasztóan fázik a várudvaron a hírnök és a részeg kapus(no) az elso gyilkosság éjszakáján. A sátáni bohóctréfa groteszk borzalmát megemeli a lelket dermeszto, metafizikai fagy. Jelenetenként van egy-egy ilyen nagyszerű játékötlet, eros gesztus, amelyet kiemel a visszafogott fogalmazás. Alföldi színészei megkülönböztetik a kifejezést megelozo összpontosított jelenlétet a rendkívül expresszív (nem hangos) kifejezéstol. Amikor nincs mit, vagy nem érdemes mit játszani, nem szólóznak veszettül, de ha megformálnak egy gesztust, azt rendkívül plasztikusan teszik. Macduff - értesülve a borzalomról, hogy hátrahagyott asszonyát, fiát és háznépét lemészárolta a zsarnok - nem dobálja magát, nem tipródik ("Tűröm, mint egy férfi"). Keresztet vet világmindenséget átkozó mondatai után, de az utolsó mozdulat végén középso ujját az égnek emeli: beint az Úrnak, hiszen "az ég páholyból nézte", ami tö