A Pécsi Kamaraszínház jó két évtizede készült mobil tere alighanem ma is a legkorszerűbb az országban. Sokféle módon változtatható. A mostani Hamlet-előadás ezt mindenképpen bizonyítja. A nézőt hatalmasnak tetsző, medenceszerű tér fogadja, ahová a teremnek nagyjából harmadát elfoglaló nézőtér is leereszkedik - a többi színpad. Huszti Edit kubista díszlete leginkább valamilyen labirintusfélét képez. A derékszögeket alkotó különböző magasságú dobogók, és a száraz gallyakkal díszelgő terráriumszerűségek elvont, steril világot sejtetnek. A szürke szőrös anyaggal borított szögletes tömbök között alig láthatóan rejtőzik egy vízmedence és (legalábbis az első sorokból) egészen láthatatlanul a sírgödör. Az is lehet, hogy az első részben le van takarva, ez utólag végképp megállapíthatatlan. Régi falanszter-elképzeléseket, a modernségtől elrettentő rémképzeteket idéz a látvány. No meg azt is előrevetíti, hogy itt a színészek három lépést sem tehetnek meg egyenesen. Kerülni vagy ugrani kénytelenek, valahányszor el akarnak jutni valahová. Márpedig Hargitai Iván rendező igencsak megmozgatja a játékot.


Más kérdés, hogy mi végre. Régi tapasztalat, hogy a színészek elé állított mesterséges akadály sokszor fokozza a koncentrációt, összefogottabbá, erőteljesebbé, kifejezőbbé teszi a játékot, csakhogy máskor éppen az ellenkező hatást váltja ki, elvesz minden energiát a tartalmi megfogalmazástól, lehetetlenné teszi a lényegre figyelést, a játékban való tényleges elmélyedést. A pécsi Hamlet szereplői kétségkívül remekül kitanulták a komplikált pályát. Abszolút természetesen mozognak benne, úgy tesznek, mintha mi sem lenne természetesebb számukra, mint hatalmas kockákat és hasábokat kerülgetni. Ennek azonban az a következménye, hogy a tér labirintusjellege el is veszíti az értelmét. Ebben a labirintusban nem lehet elveszni. A tér rideg, de veszélytelen. A benne élők számára mindenesetre természetes közegnek tetszik. Kovalcsik Anikó mai, illetve ma már talán időtlennek tetsző polgári eleganciával öltözteti föl a dán királyi udvart, kivétel természetesen Hamletet és barátját, Horatiót, ők lezserebben öltözködnek, sőt a herceg a történet középső szakaszában, amikor játssza a bolondot, térdig lógó nadrágot és tarka inget visel. A közeg, amelyben a dán udvar tragédiája lejátszódik, mindazonáltal meghatározatlan. Családi és politikai dráma egyaránt zajlik, az utóbbihoz azonban hiányzik az ország, hiányzik az udvartartás. Mint általában a kamara- és stúdiószínházakba száműzetett Shakespeare-előadások esetében, ezúttal is sok szöveg lóg a levegőben. Sokat beszélnek országos dolgokról, az ország azonban statisztéria híján nem jelenik meg a színen. Ezt talán pótolhatná ezúttal a hátteret lezáró vászon, amelyre sok mindent vetítenek, városképtől kikötőig, elvont palotabelsőtől teleszkópszerűen mozgó, összemenő és kitáguló oszlopsorig, teljesen megfejthetetlen ábráktól geometrikus rajzolatokig, sőt a jeleneteket mintegy alcímező helyszínközlő feliratokig. Olykor a cselekménybe is belevonják a vetítést, például Claudius és Polonius vetített képe leselkedik, amikor kifigyelik Hamlet és Ophelia találkozását. Többnyire azonban rejtélyes a kapcsolat az élő játék és a vetített háttér között. Igaz, nem rejtélyesebb, mint az előadás többi eleme között.

A játékstílus alapját ugyanis, akárcsak a jelmezekét, a kimért, fegyelmezett polgári képmutatás szabja meg. Az emberek viselkednek, jönnek-mennek, beszélnek, ahogy illik. Kivétel, amikor Poloniust gyermekei gúnyosan összekacsintva hallgatják, meg amikor a távozni készülő Laertes a hátán hozza be húgát, Opheliát a színre, amire azután visszafelel, amikor a halott lányt a medencéből kivéve, ugyanígy viszi ki. Ez kiemeli a közöttük lévő kapcsolatot a darab viszonyrendszeréből. Kétségkívül indokolja a véget, Laertes Hamlet elleni gyilkos szenvedélyét, csakhogy fölösen és fölöslegesen. Ez a kiemelten ábrázolt kapcsolat ugyanis eljelentékteleníti a darab összes többi viszonyát. Kiváltképp Hamletnak a lány iránti szerelmét homályosítja el, sőt a hercegnek a sírnál elmondott szerelmi fogadkozását is előre meggyengíti. A többi főbb szereplőnek pedig másféle kitüntetett pillanat jut ki a kitárulkozásra, a megmutatkozásra: Claudiusnak, amikor imádkozik, Gertrudnak, amikor Hamlet felelősségre vonja, Opheliának az őrülési jelenetben. Egyébként mintha nem is volna személyiségük. Ez akár tartalmas is lehetne, sőt összhangban lehetne a díszlet hangulatával, ha nem keltene alig elviselhető monotóniát. Hamlet megkapja a feladatot, aztán sokáig nem tesz semmit, míg csak kapóra nem jönnek neki a színészek. Ez alatt fény derül a viszonyokra, tisztázódnak a kapcsolatok, a jellemek, a szerző elhelyezi azokat a patronokat, amelyek a darab végén robbannak. Hargitai Iván rendezésében ezek a jelenetek igencsak unalmasan telnek. Nem olyan érdekesek a figurák, hogy érdemes legyen megismernünk őket. N. Szabó Sándor Claudiusa energikus vezető, ma bizonyára menedzser lenne, másfél évtizede pártkáder jutott volna eszünkbe róla. Unger Pálma Gertrudként egy ostoba, kicsit riadtan érzelmes asszonyt játszik. Aztán mindketten harsányan drámáznak, amikor eljön az ő idejük. Stenczer Béla Poloniusa egyszerű fontoskodó stréber, Harsányi Attila Horatiót nemcsak jelentéktelennek, de puhánynak is mutatja, Simon Andrea Opheliája jellegtelen jó kislány, akinek mintha nem is volnának az előírt családi kapcsolatokon kívüli érzelmei. Tiszteli apját, jó pajtása a bátyjának, de hogy Hamlettel hogyan is van, ez valahogy titok marad. Őrülete szép, szelíd. Széll Horváth Lajos adja Laertest kissé mechanikus szenvedélyekkel - hogy a király eszközévé válik, azt még kinéznénk belőle, de saját leleményét, a mérget a tőr hegyén már nagyon nehezen.

Külön probléma a szerepösszevonásoké. Nem tudni, vajon koncepció, mondandó van-e bennük, vagy puszta spórolás. Az összes szerepet mindössze tizenegy színész játssza. Hogy a Színész királyt ugyanúgy Barkó György adja, mint Hamlet atyjának szellemét, az kézenfekvő, sokszor alkalmazott megoldás. Hogy ugyanő a Sírásó is, annak nem látható be a tartalma. Igaz, ez a szerep sokkal jobban áll a színésznek, mint a Szellemé. Az különben is alighanem örök rejtély marad számomra, hogy a daliás vitéznek mondott néhai Hamletet miért kell általában rozzant aggastyánként megjeleníteni. Hogy a Párizsban időző Laertes bejön színészként, az nem különösebben feltűnő, egyszerűen praktikus megoldásnak látszik. Hogy Ottlik Ádám és Bajomi Nagy György számos kisebb szerepben marad észrevétlen, az teljesen rendben levő, az viszont, hogy az előadás végén Fortinbras és egy angol követ szerepében Rosencrantz és Guildenstern alakítói térnek vissza, és ők közlik, hogy Rosencrantz és Guildenstern halott, ez nyilvánvalóan szándékos vicc, csak éppen a jelentése, az értelme nem derül ki.

A dán királyfit, akit ezúttal Dánia hercegének írnak a színlapon, ami mellesleg nem feltétlen ugyanaz, Fillár István játssza. Alakítása éppoly talányos, mint az egész előadás. Komoly fiatalembert mutat egy léha világban. Kerülni igyekszik a sablonokat, így aztán elég kevés eszköze marad, hiszen Hamletet alighanem már mindenhogy eljátszották. Alapjában véve győzi a hatalmas szerepet, hajlékonyan, rugalmasan követi a szöveget, de a humor akkor sem kísérti meg, amikor a ruházata (és pláne a rövid nadrágból kilógó pipaszár lábai) erre kimondottan predesztinálnák. Vannak viszont szép, megrendülten átélt tragikus pillanatai. Saját elképzelést, bensőséges kapcsolatot azonban nem árul el a figura egészéhez. Mint ahogyan az előadás sem a darabhoz.

A korszerűsített magyar szöveg felelősei közül a színlapon egyedül a dramaturg, Duró Győző nevét találtam. Lehet, több fordításból gyúrták össze, amit Pécsett most hallani. Jó, értelmes szöveg, nekem mégis szinte percenként ugrottak be Arany János mondatai. Ami azt a gyanút kelti bennem, hogy talán éppen egy ilyen, a külsőségeiben a régiségtől elrugaszkodni kívánó előadáshoz jobban illenék a régi textus. A kontraszt visszahozhatna valamit a rendezés által hatástalanított drámai feszültségből.