Nos, mindig ez van. Hogy ilyet még eddig sohasem, hogy felülmúlhatatlan, hogy megismételhetetlen és utolérhetetlen, aztán mindig jön az újabb, és újabb, majd még újabb... De azért ami a Star Wars III. elején lezajló csatajelenetben átélhető, az nagyon nem semmi.
Szegény pattogatott kukorica-darabkák nem is nagyon tudják, mi merre van abban a nagy diétáskóla-tengerben, amit a vetítés kezdetére való izgatott várakozás közepette teremtettünk gyomrunkban. Fogalmam sincs, milyen hosszú ez a jelenet, két kézzel kapaszkodtam a szék karfájába, így nem tudtam az órámra pillantani, de abban biztos vagyok, hogy magát a szoftvert, amellyel ezt előállították, nyugodtan fel lehet ajánlani mind a NASÁ-nak, mind a bajkonuri űrközpontnak kiképzési feladatokra. Aki ebben lenyom mondjuk napi két órát, egy héten belül mehet a csillagokba. Abszolút tökéletes háromdimenziós térhatás, elképzelhetetlenül részletgazdag már maga a háttér is, olyan távlatok, perspektívák, amelyet valóban csak Földön kívüli szituációban élhetünk át. Ezernyi repülő bizgenytű, lézerágyúk tömkelegének vijjogása keresztül-kasul a szuperszéles vásznon, olyan bukófordulók, hogy a pattogatott kukorica ekkor nem tudja, kint van-é avagy bent. Szóval, ez nagyon ott van, ahogyan az ismert frontember mondaná.
Mindazonáltal nyilván a verseny folytatódik, az erre hivatott emberek agya pörög tovább, és elő fognak állni még ennél is szédítőbb kiállítású filmmel. Csak utalok rá, hogy készül az Asimov-féle Alapítvány filmváltozata is... Most azonban minden kétséget kizáróan a Star Wars III. a csúcs. Amit nemrégen el sem tudtunk volna képzelni, a Gyűrűk urának elképesztő csatajelenetei szerény pofozkodások az e filmben látható képi armageddonhoz képest. Az emberi agy szinte képtelen felfogni egy pillantással, mi zajlik a filmvásznon. De nem csak a csatajelenet a szemkápráztató, akár órákig lehetne nézelődni a békés(ebb) pillanatokban a háttérben feltűnő város- és tájképekben, pompázatos palotabelsőkben. A nagyszerű fantasy-festő, Boris Vallejo és követői által ihletett űrvárosok, tájképek, járművek tomboló képzelőerőről tanúskodnak.
Mindenre volt gondjuk az alkotóknak, olyan részletgazdag a film látványvilága, hogy szinte látni a szomszéd bolygón lakók szeme bogarában sajátmagunkat, amint a moziszékbe süppedve görcsösen szorongatjuk papírpoharunk. Vagy több alkalommal láttam például lenn, a kb. 10 kilométeres mélységben hömpölygő űrhajó-autó áradatban a Millennium Falcont, ami, ugye, csak a következő részben fog szerepelni. Persze, az, hogy észre tudtam venni, ahhoz az kell, hogy az előtérben ne történjen semmi érdemleges. Mert bizony Lucas mestert vajmi kevéssé érdekli a szereplői jelleme, a történet kicsit érdekfeszítőbb bonyolítgatása, de ezt már tudjuk régóta, nem ezért szeretjük. Elnézzük a néha brazil szappanoperákat alulmúló banális párbeszédeket, amelyek a dramaturgiai csúcspontokon felvinnyogó kacajt váltanak ki leginkább a szándékolt drámai hatás helyett. A minden korban kötelező és szükséges mesét köszönhetjük neki, amelyet lehet okosok közt gőgös értelmiségi felsőbbrendűséggel jól lefitymálni, hogy aztán stikában az utolsó előadásokon tágranyílt szemekkel többször is végigizguljuk és lehet begyűjteni az első elismerő pillantásokat a szomszéd kiscsávótól, akinek el tudod magyarázni, hogy volt az, amikor lefagyasztották a Han Solót, aki annak a Luke Skywalkernek lesz a spannja, aki csak most születik meg.
Fogalmam sincs, milyen lesz majd egyszer végignézni egyben mind a hat részt. Ha jól belegondolok, az első, tehát a tulajdonképpeni negyedik rész végén, a halálcsillag felrobbanása szánalmas gyufalobbanás lesz, mondjuk a most látható rész nyitó csatajelenetének egyetlenegy lézergépágyú-találatához képest, de számít ez? És az is igaz, hogy a harmadik részben úgy meg van magyarázva minden Leiláról, Luke-ról meg a nagy Szuszogóról, mintha nem is gondolta volna Lucas mester, hogy lesznek majd olyanok, akik szeretnének monstre szeánszokat tartani a Star Wars-összesből. Persze, az is igaz, hogy köztudottan Jancsit se, Juliskát se eszi meg egy másik mesében a gonosz farkas, mégis el kell mesélni azt újra és újra és újra... Így van ez jól.
