Wes Anderson különcökből álló közösségeit egy nárcisztikus, a felszínen zsarnoki, de valójában aranyszívű vezető, a későbbi filmekben egyre inkább pótapaként megjelenő figura tartja egyben. A konfliktusokat a közösség összekovácsolódása, az autoriter vezéralak iránti lojalitás megbomlása, az apafigura elvesztésével a közösség szétszéledésének veszélye teremti meg, miközben folyamatosak a súrlódások a kívülálló többséggel. Dignan, Max Fischer, Royal Tenenbaum, Stive Zissou, Mr. Fox bogaras figurái mellé ezúttal a Ralph Fiennes alakította Gustave H. lép a sorba, A Grand Budapest Hotel keménykezű főportásaként.

A sztori javarészt közvetlenül a második világháború előtt játszódik, egy képzeletbeli kelet-európiai országban. A hegy tetején magasodó hotel zárt világa különcök tanyája, ahová Zero Moustafa (Tony Revolori) londinerként igyekszik beilleszkedni. A talpraesett fiút Gustave hamarosan jobbkezévé fogadja. Egy örökösödési per körüli hercehurca Gustave letartóztatásához vezet, és a különcök csapata, élükön Moustafával összefog a megmentéséért. Innentől a film menekülésekkel, műkincsrablással és náci halálosztagokkal szegélyezett kacifántos hullámvasútra ülteti a nézőt.

Anderson filmről filmre egyre magabiztosabban tartja kézben produkcióit, stílusjegyei egyre könnyedebben érvényesülnek, a vízió egységesül, és közben nem válik rutinossá, nem lankad az érdeklődése mindenkori tárgyával szemben. A Grand Budapest Hotel találékony, dinamikus és címéhez hűen: grandiózus munka. Formailag a rendező eddigi legmerészebb vállalkozását látjuk. Néhol szinte stop motion animációba csúsznak át a jelenetek, miközben a történet szokatlan sebességgel zakatol előre. Szinte pazarlás egyszerre befogadni a temérdek formai bravúrt, ennyi tiszteletre méltó „kézműves” leleményt, amit A Grand Budapest Hotelbe belezsúfoltak.

A kitalált helyszínnek köszönhetően a rendező igazán szabadjára engedhette fantáziáját a pompázatos terek, az atmoszférikus közeg kialakításakor, másrészt viszont a háború fenyegetésével, a nácizmus és később a kommunizmus rombolásának bemutatásával az életműben ezidáig idegen, történelmi súlyokkal megterhelt területre lép. De a történelmi kötöttség és a fantáziavilág szabadságának kettőse úgy elegyedik a rendezői tehetség lombikjában, hogy a végeredményen nem lehet felfedezni sem a nácizmus elbagatellizálását, sem kreatív áldozatokat. Anderson sajátos világa összesimul az hommage-ok tömegével: utal a harmincas évek míves hollywoodi produkcióira, Lubitsch például ihlető forrás volt, de játékosan megidézi a klasszikus heist- és szökés filmeket is. Ráadásul a filmen Stefan Zweig írói világa is erősen érezhető. A felvezetés többszörös elbeszélői kerete, amelyben a narrátorok egymásnak adják a stafétát, az író kedvelt fogására utal. A váltakozó idősíkokat a korszakok filmjeit jellemző képarány követi, de az idősíkváltásokon keresztül távlatos képet nyerünk egy vélhetőleg szebb világ pusztulásáról és a kommunista uralom szomorú lepukkantságáról.

Alexander Desplat filmzenéje a háttérbe húzódik, elegánsan aláfest, semmi hiányérzetet nem hagyna maga után, ha a rendező nem készített volna olyan emlékezetes, zenére vágott nagyjeleneteket előző filmjeiben. Hiányzik kicsit a The Rolling Stones, a The Kinks, vagy a Holdfény Királyságban használt Britten, azok a melankolikus részletek, amelyekkel nem tudunk betelni, és újra-újra visszatekerünk értük. A Grand Budapest Hotel azonban nem hagy ilyen ráérős, fellélegzős mutatványokra időt. A gyönyörű vadhajtásokat Anderson az Álomgyár régi forgatókönyvírói receptjéhez hűen ezúttal lenyesegette, a sodró cselekményt állította a középpontba, cserébe viszont szokatlanul csípős humorral, és pillanatokra felvillanó groteszk erőszakkal lepi meg nézőit.

Sok kritika éri a rendezőt, hogy minden beállítása, kameramozgása végletesen kicentizett, és nincs egy aprócska tárgy a gusztusos részletekkel megpakolt terekben, ami ne lenne stilizálva, s ettől mesterségessé, fárasztóvá válnak filmjei. A formának azonban szerepe van, itt pedig különösen rétegzett jelentéssel bír. A film elején bepillantást nyerünk a hotel precíz óraműként működő belső rendjébe, Gustave H. mindenre kiterjedő figyelme a rendező alkotói módszerére is jellemző. De a hotel és Anderson kapcsolatának mélyebb összefüggései csak a narráció távlatából rajzolódnak ki. Gustave tragikus alakja egy eltűnőfélben lévő világot, egyfajta rendbe vetett hitet, egy esztétikai szemlélet mentén vezetett életet védelmez: a forma gyönyörűséges illúzióját. A főportás humorforrásként megjelenő eltúlzott udvariasságával és érzékenységével a hotel intézményében testet öltő eszményt védelmezi, ahogy Anderson is, a mára baráti közösséggé formálódott alkotótáborával. Az Anderson-filmek szereplői az élet művészi megformálásának puszta gyönyörűségéért állnak ellen a már rég máshol járó világ hatásainak. Központban a karakter, az ízlés, az egyéniség áll szemben a modortalan katonai osztagok barbárságával. Tehát az egyéniségen keresztül megnyilvánuló forma válik értékké, és így e filmek végletes formalizmusa a különcök életvitelének igazolásává emelkedik.

Anderson a különcök védelmezője, aki rendhagyó módszerekkel filmezi az életüket, és alkotói módszereivel megteremti szemléletük igazolását. Mindezt azonban csak rejtve, integráltan teszi, A Grand Budapest Hotel is – nem mellékesen – piszok jó szórakozás marad.