Flaubert szerint az író nem maga választja tárgyát. Van, amit egyszerűen le kell írnia, s van, hogy ez csak úgy íródik önmagától. Arra viszont eddig még nem nagyon volt precedens, hogy a főszereplő is beleszóljon az alkotás folyamatába? Marc Foster (Én, Pán Péter; Szörnyek keringője) új filmjében pont ez történik: elmosódik fikció és valóság határa, s a regényírónak nemcsak a határidővel, hanem főhősével is meggyűlik a baja.
Pedig hősünk, Harold Crick (Will Ferrell) nem az a beleszólogatós fajta. Ő az a típus, aki mellett ezerrel elhúz az élet, s ha lehet, akkor még fel is löki. Harold adóellenőr, s amilyen a munkája, olyan az egész világa is: fogkeféjét meghatározott számban és irányban húzgálja fogmosáskor, papucsa egy kötelezően konkrét szöget zár be ágyával, napirendjét pedig buszához igazítja. Időzített élet, gépies cselekvéssorok. Harold élete így zajlik, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
A monotóniát egy reggel egy női, kommentátori hang töri meg, ami kommentálni kezdi Harold minden mozdulatát és gondolatát. Ez még hagyján, de az egykedvű narrátor egyenesen Harold közelgő halálát jelenti be. Harold viszont, köszöni szépen, meghalni azért még nem szeretne, felveszi a kesztyűt, s mindent megpróbál azért, hogy beleszólhasson élete regényébe, s hogy a mondat végére ő tegye ki a pontot.
Zack Helm első nagyjátékfilmes forgatókönyvéért valószínűleg több tucat, sok éve írogató filmes kisiparos odaadná a fele királyságát: nyoma sincs benne a vígjátéki izzadtságszagú erőlködésnek, üde, fordulatos és a megúszós befejezés ellenére is lenyűgöző munka. Egy ilyen forgatókönyv a gyengébb színészi játékot is dalolva vinné el a vállán, de a Felforgatókönyv színészei erre nem szorulnak rá. Will Ferrell visszafogott aktakukac, akiben kezd mozgolódni az élet, alakítása pazar és megmosolyogtató; Maggie Gyllenhaal a Crick életét megédesítő rebellis, tetkós péklány szerepében bájos, karmait behúzó cirmos-lány. Emma Thompson rebbenő tekintetű, összezavart, neurotikus írónője olyan hiteles, hogy mögötte már látjuk is lépkedni minden író rémálmát, a jó Csöndherceget; Dustin Hoffman irodalomprofesszora, a Haroldot a fikció oltárán feláldozni kész elitember pedig egész egyszerűen tenyérbemászó.
A film egyik legnagyobb érdeme, hogy nem csinál Haroldból karizmatikus héroszt, meghagyja marginális kisembernek, s a rendező végig Harold korlátain belül mozgatja főszereplőjét, ettől lesz Harold igazán szimpatikus és szerethető. Így nem egy didaktikus tanmesét kapunk arról, hogy változtassunk az életünkön, hanem egy óvatos sugallatot a változás bennünk is megbúvó lehetőségéről. Harold hódítási kísérlete például a következő: a film egyik legszebb jelenetében Harold a hetvenes évek végének nagy punk-rock slágerét, Eric Goulden Whole Wide World-jét fehér gallérosan, szigorúan záródó pulcsiban pöntyögi a gitárján, s lecsukott szemmel, halkan dünnyögi a sorokat. Íme két-három akkord világra ordító, kitárulkozó extázisa Harold geometrikus-numerikus világába zárva: a hatás lenyűgöző. Próbáljuk majd ki csak mi is, akár gitár nélkül is. Ne várjuk meg, míg megszólal a mi narrátorunk is!
